Franz Kafka: Das Schloss / Deutsches Schauspielhaus Hamburg
2020.03.04.

Bodó Viktor nem tud, mert talán nem is akar szabadulni Franz Kafkától: most Hamburgban mutatta meg, hol tart vele kapcsolatos stúdiumaiban. Nincs az a lakat, amit ne nyitna a mindig kéznél lévő kulcsa. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Mindannyian folyton ugyanazokat a köröket rójuk, engedékenyebb megfogalmazásban: a történelem ismétli önmagát, de legalábbis körbeér. Tizenhárom éve éppen A kastéllyal kezdte emlékezetes grazi pályafutását Bodó Viktor, hogy aztán az Anna Badora igazgató asszonnyal folytatott együttműködés a tavaly decemberi, immár Bécsben bemutatott Peer Gynttel érjen dicső véget. 2007-ben, Grazban még Vinnai Andrással közösen készült a Kafka-regény átirata, most Hamburgban a rendező mellett Veress Anna, Róbert Júlia, Sybille Meier és Sandra Rétháti jegyzi a példányt. 
 
Carlo Ljubek és Gala Othero Winter az előadásban
Carlo Ljubek és Gala Othero Winter az előadásban
A hamburgiak sem először szembesülnek azzal, hogy mi történik, ha Kafka és Bodó a színpadon találkozik: 2015-ben Kárpáti Péternek az Én, a féreg című, az Átváltozást színpadra író szövegével mutatkozott be először a magyar rendező a német városban. Az akkor Samsát játszó Carlo Ljubek ezúttal Josef K. viseltes ruháit veszi magára: Bodó amúgy is szereti megőrizni azokat a színészeket, akikre „rátalál” munka közben (itthonról lásd például Keresztes Tamást, a német nyelvterületről, mondjuk, Jan Thümert, az egykori grazi Liliomot, akinek ezúttal Hamburgban jut kicsi, ám annál lényegesebb szerep). 
 
Akkor, öt éve amúgy már kész volt a nagy mű, vagyis Kafka mindhárom regényének színpadi változata à la Bodó, de az alkotó nem pihent. A Katona József Színház 2005-ben bemutatott, A per nyomán született, megérdemelten hosszú életet megélt Ledarálnakeltűntemje után 2007-ben jött A kastély első verziója, majd 2012-ben a Kafka nem kevésbé talányos prózájából keletkezett Amerika, szintén Grazban. És akkor most A kastéllyal (másodszor is) bezárul a kör: Bodó Viktor otthon van. 
 
És mi is: jól ismerjük már ezt a világot, és sokadszor is nagy kedvvel és odaadással nézzük. Elnézést a hosszú történeti bevezetőért, de Bodó megszokott és elvárt profizmussal működtetett rendszerében nagyon is lényeges szerep jut az idézeteknek, az utalásoknak, a hol a színpadon, hol azon kívül, de folyamatosan íródó, tudatosan szaggatott és akár önmagának is ellentmondó, de azért a lyukakkal együtt, azok ellenére is kikerekedő történeteknek.
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból 
Itt van mindjárt Kafka sokáig érlelt, csak halála után megjelent, mondat közepén megszakadó, végül is az életmű túlélését biztosító Max Brod által szerkesztett és kigondolt A kastély. Bodó annak tekinti a művet, ami valójában: ajánlatnak, amiből mindenki azt és annyit olvas ki, amit és amennyit tud vagy akar. Az, hogy a rendezőt a főszereplő végletes és végzetes elveszettsége, csupán másodpercekre, nőtársaságban oldódó magánya és az egyszerre agyonszabályozott és olykor meghökkentően improvizatív bürokratikus rendszernek való kiszolgáltatottsága érdekli, nem lep meg, de Kafka ördöge persze a részletekben rejlik.
 
Az egész este – és az értelmezés – kulcsa Schnábel Zita monumentális díszlete. (Mikor látunk akár csak hasonlót is magyar színpadon? – dohog bennem a kultúrsznob, és nem is késik a válasszal.) Füsttel, fény- és hangeffektekkel, folyamatos körmozgással felturbózva, de generálfényben és mozdulatlanul állva is lenyűgöző ez a konstrukció. Hatalmas, többemeletes, kusza rend szerint éppen most épülő állványrendszer: a nyitó képben a kopácsolástól, kattogástól, zakatolástól, hegesztéstől megszédül kissé az ember. Meg attól, hogy a ködbe burkolt építmény csúcsait nem is látja; hogy bár feljön a nap, de ettől mintha csak még sötétebb lenne a színpadon. 
 
Aztán akkor dermedünk meg, amikor rájövünk, hogy ennek a térnek sehol és soha nincs vége, élő organizmusként burjánzik és növekszik, és habozás nélkül felfalja azt, aki egyszer belelép. Szokatlan ennek a sosem befejezhető épületnek a létmódja, ugyanis bár látszólag teljesen transzparens – a csövek, létrák, lépcsők, állványok rengetegén átlátni, egészen a színpad mélyéig –, mégis a végtelenség érzetét kelti. Remek metaforája ez Westwest gróf könyvbéli kastélyának, hiszen az állvány normál körülmények között azt ígéri, hogy van mögötte egy épület, ám ennek a tudásnak a magabiztossága itt gyorsan a semmibe vész. 
 
Schnábel Zita díszlete
Schnábel Zita díszlete
Mert persze az állványzat maga a kastély, vagy az alatta fekvő falu világa, esetleg K. fejének a belseje. Teljes kiterjedésében, ízig-vérig labirintus, ami épp úgy felidézi Vlagyimir Tatlin konstruktivista emlékműtervét, mint id. Pieter Bruegheltől a Bábel tornyát: az ember kicsinysége és törékenysége kiirthatatlan alapérzésként fészkeli be magát a nézőbe. A záró képben aztán Bodó dob még egy nagyot: más perspektívából is megmutatja, hol jártunk eddig, és K. kétségbeesett búcsúpillantását vihetjük magunkkal haza. 
 
Bodó régi trükkje, hogy színpadi masinériájával eléri azt, hogy a néző saját bőrén érezze a főhőst feszítő és felemésztő ellentmondásokat. Carlo Ljubek K.-ja a nyitó képben a lassan forduló állvány előtt szinte imbolyogva, talán részegen, talán félig álomban próbál tájékozódni a helyszínről, kevés sikerrel. Az előadás két órája alatt szinte végig színpadon lévő alak folyton elöl, középen áll, mintha megmakacsolva magát, e kitüntetett helyről próbálná megérteni saját és a szeme előtt közönyösen elforgó világ viszonyát. Ljubek akrobatikus K.-ját a beavatódás fázisainak megmutatása teszi igen jóvá: az őt körülvevő sok idiótát minden erejével igyekszik megérteni, de amikor így nem boldogul, feladja, új stratégiát választ. Az őrültekre ráhagyja, hadd beszéljenek és csináljanak, amit csak akarnak, ő megpróbál nyeregben maradni, keresztkérdésekkel cselezné ki őket, persze hiába. És akkor végül is megjelenik a belenyugvás, a sorsa jobb híján való elfogadása, az apátia, amiből egyre ritkábban tudja magát kirángatni. 
 
Fotók: Thomas Aurin. A képek forrása: Deutsches Schauspielhaus Hamburg
Fotók: Thomas Aurin. A képek forrása: Deutsches Schauspielhaus Hamburg
K. felismerése az anyag alaptermészetére vonatkoztatva is értelmezhető megállapítás. Az egész előadás működése olyan, mintha a nyugodt, mégis fenyegető tengert szelnénk át egy lélekvesztőn. Tudjuk, hogy az út, ami még ránk vár, semmiben sem különbözik attól, amit már megtettünk. Meglepetések csak akkor érnek, ha egy-egy apró sziget, netán zátony az utunkat állja. A végtelen utazás ilyenkor megszakad, Bodó és társai pedig profi játékmesterekként gondoskodnak a szórakoztató közjátékokról. A kapcsolótábla-rock, a macskacsirke felkoncolása és megfőzése, az iskolai feladatleltár átvétele emlékezetes hosszúságúra növesztett epizódok. 
 
Bodó állandó zeneszerzője, Klaus von Heydenaber komor, fenyegető, atmoszférikus zenével, Keresztes Gábor félelmetes, scratchelt és loopolt hangeffektekkel színezi még feketébbre a világot, aminek a színpadon nem látható utcáit és tereit Varga Vince projektált árnyképsorozatai mutatják meg. A mellékszereplők (és hát itt mindenki az) közül többen sokat köszönhetnek Nagy Fruzsina jelmeztárának, pontosabban a szokásos apró kiegészítőinek. Egy ormótlan mell- vagy hastömés, egy zsírosan a fejre tapadó frizura, egy kinyúlt pulóver, egy kurta iskolaköpeny, egy zavarba ejtően szűk kezeslábas, és még hosszú a sor: csupa jellemfestő és -színező adalék, amik mögé és mellé ideális esetben a játszók tartalmat is helyeznek.
 
K. kétségbeesett, szánalmas igyekezettel próbál mindig középre kerülni, a biztos pontot megtalálni, ahonnan végre rálát a nagy egészre. De hiába igyekszik megállítani, ebből a világból most nem lehet csak úgy kiszállni.