A klasszika-filológus Kerényi Károly, aki magát mitológusnak nevezte, és aki Carl Gustav Jung és Thomas Mann levelezőtársa, utóbbinak a József-tetralógia megírása alatt tanítómestere is volt a mitológia-kutatás tárgyában, azt állította, hogy a mítosz és a mese között „csupán” befogadása mikéntjében van különbség. Míg a mitológia egy organikus, premodern közösség nagy önismereti történeteit foglalja össze, s befogadása „nagy szertartások” (pl. beavatási rítusok, háborúk stb.) formájában történik, addig a mesék strukturálisan-tematikailag hasonló anyagával „kis szertartások” keretében (szülő-gyerek, mester-tanítvány stb.)találkozunk. A mítoszok és a mesék tehát egy kozmikus, azaz rendezett világ és a bennük élő ember belső összefüggéseinek értelmezéséhez nyújtanak metaforikus történeteket.
Boldizsár Ildikó, aki több, mint harminc éve foglalkozik mesekutatással és jelentet meg tematikus mesegyűjteményeket, alkotói életművében összekapcsolta a kultúrantropológiai, néprajzi, filológiai és hermeneutikai munkát a pszichológiaival. Az általa kidolgozott meseterápiás módszerek segítségével egyének és csoportok krízishelyzeteinek értelmezését és szabadulási útvonalainak feltérképezését valósítja meg terápiás munkájában. A királyné, aki madárnak képzelte magát című kötetében hat csoportterápiás esettanulmány izgalmas és színes leírásával invitál minket kószálásra mélységeink ösvényein.
Az első fejezet nagyon pontosan bemutatja azokat a szakmai, módszertani és etikai kereteket, amelyeken belül az alapvetően eltérő jellegű alkotó-fejlesztő vagy meseterápiás csoportfoglalkozások folynak. Az alkotó-fejlesztő csoportokban, amelyek általában életkor alapján szerveződnek (akár intézményes keretek között is, pl. óvodában, iskolában) a tevékenységi formák „kötött forgatókönyv alapján szerveződnek, egy mese köré épülnek és rövid időtartamúak”. A meseterápiás csoportfoglalkozások viszont a személyiségformálás sajátélmény alapú, hosszútávú terápiás tapasztalatát kínálják fel a résztvevőknek, az egyén és a többi csoporttag, valamint az egyén és önmaga közötti kapcsolódásainak megteremtéseés dinamizálása révén.
A kötet széles, és az olvasó számára megrázó társadalmi spektrumon mutatja be a szerző terápiás tapasztalatait: nevelőintézeti gyerekek, az állami gondozás keretei közül éppen kilépő, fiatal felnőttek, egy férfi és egy női börtön lakói, egy értelmiségi, alapvetően létértelmet kutató férficsapat és egy halálfélelem és/vagy gyász által traumatizált felnőttekből álló csoport történetét követhetjük végig. Ilyenformán az esettanulmányok az olvasó viszonylatában egyszerre töltik be a társadalmi és a személyes szolidaritás érzékenyítésének feladatát, valamint a terápiás módszer vitalitásának és hatékonyságának beláttató funkcióját.
Remekül, tömören, színesen, érzékletesen elmesélt esettanulmányok olvasói lehetünk, melyeknek külön erénye az elbeszélő-terapeuta folyamatos önreflexiója, valamint a csoporttagok önismereti munkájának dinamikája a hárítás-konfabulálás első reakcióitól a krízishelyzetekkel és önnön árnyékukkal való találkozás katartikus megtapasztalásáig. Izgalmas és sokféle csoportos nevelődési regény olvasói lehetünk, amelynek külön szépséget ad a terapeuta empatív realitásérzete: a család elemi kötődéseitől megfosztott gyerekekkel arról beszélget, hogy a mesékben miképpen teremtődik a semmiből világ, az intézet falait elhagyni készülő fiatalok az ismeretlen vizekre készülő hajókról gondolkodnak, a börtönbe illetve saját lelki mechanizmusok közé zártak a felelősség és a változtatás történeteit hallgatják-írják, a haláltól rettegők a halandóság kozmikus összefüggésében belső kertjeiket művelik meg.
Bölcs, okos, szép ez a könyv. Talán egy kicsit túlságosan is. Talán egy kicsit túl sok problémára tűnik ugyanolyan hatékonynak az alapjában véve ugyanolyan módszertan. Bár, mondhatjuk, hogy a világ meseirodalma olyan elképesztően gazdag, hogy nagyon széles spektrumon kínálhat önértelmezési lehetőségeket. Csakhogy e széles spektrum ugyanarra a főtémára ír rengeteg variációt, e főtéma pedig – mint azt Kerényi Károly is megállapította – nem más, mint egy alapvetően kozmikus, azaz a rendezett, a világ premodern vízióját sugalló világkép. Egy olyan világképé, amelyben transzcendens erők egy kozmikus cél érdekében alakítják, e világ felelős, felnőtt tagjává formálják a mesehőst. Csakhogy ez a világkép, legalábbis az euro-amerikai kultúra házatáján finoman szólva meghaladottá vált. A nagy történetek puszta létének lehetősége is, a világ és a benne létező ember teleologikus önértelmezése is alapjában kérdőjeleződött meg. Sőt, vannak nagy gondolkodók, alkotók (pl. Friedrich Nietzsche, Paul Celan, Kertész Imre, Nádas Péter stb.), akik szerint a 20. század történelmi-antropológiai botrányai érvénytelenítették a kozmosz tételezését.
Persze, nyilvánvaló, hogy gyerekek esetében először a kozmikus világképnek kell megalapozódnia, hogy ebből táplálkozhassanak azok az énerők, amelyek a kamaszkor viharában aztán majd képesek elviselni az infantilis nárcizmus univerzumának szétesését, felnőttkorban pedig tudnak szembesülni a szabadság felelős magányának sokszor értelmezhetetlen, ám autentikusan megélhető problémáival.
Az olvasóban tehát felmerül az a sejtelem, hogy a jelen világ kulturális paradigmaváltásának átrendeződésében eszmélő fiatal és érettebb felnőttek számára valószínűleg más, sőt több és alapvetően eltérő struktúrájú identifikációs szövegapparátusra van/lehet/lenne szükség, mint azt a meseirodalom természetéből adódóan nyújtani képes. A felnőtt önismeret (már Szophoklész Antigonéja szerint is) szörny – csodalénye, vagyis az ember, aki mi vagyunk, gyomrában nincs mesemondás. Ott ki vagy mi segíthet? A kérdés utáni némaságban már csak a művészet csendjének szavai szól(hat)nak.