A városligeti Nagyjátszótér
2020.06.15.

Mióta léteznek játszóterek? És mivel játszhattak ott a gyerekek száz éve, ötven éve, és mivel játszhatnak ma? A Revizor a városligeti Nagyjátszótéren járt. ZÖLDI ANNA ISMERTETŐJE.

A Liget-projekt első átadott eleme a városligeti Nagyjátszótér és a szomszédos Olof Palme Ház, mai nevén Millenium Háza felújítása. A játszótér valóban különleges, érdemes azoknak is közelebbről megismerkedni vele, akik amúgy már ritkán járnak csúszdázni. Budapest megújuló közterületeit bejáró sorozatunk második része az új főtájépítész, Bardóczi Sándor egyik fő csataterén, a Ligetben kalandozik.


Valaha volt a csúszda, hinta, homokozó meg a mókuskerék. Kalandvágyóknak a mászókák – házikó, gömb, rakéta és a legnagyobb kihívás: a kettős hullám három kapuval. De mi volt azelőtt? Hol és mivel ütötték agyon az időt, és néha-néha pajtásaikat száz, kétszáz, sokszáz évvel ezelőtt a gyerekek? Nos, kétszáz évvel ezelőtt a gyerekek még nem voltak gyerekek a szónak abban az értelmében, ahogyan ma gondolunk a gyerekkorra. Fejletlen, kiforratlan egyedei voltak a felnőtt társadalomnak. Foglakoztatásuk arra irányult, hogy mielőbb beilleszkedjenek a felnőtt normák által kijelölt térbe. Ha kevésbé szerencsés társadalmi rétegbe születtek, gátlás nélkül dolgoztatták, kihasználták, adták-vették őket. A kis gyufaáruslány sokunk által megkönnyezett története még nincs kétszáz éves.

A gyerekkultusz a 20. század találmánya, és valószínűleg nem független a modern lélektan megszületésétől. A játszáshoz való jog viszont mindig is a fiatal egyedek ösztönös kiváltsága volt, bár a szórakozás egyéb eszközeinek megjelenése előtt a felnőttek is sokkal sűrűbben játszottak például társasjátékot. Játékszerek már jóval azelőtt készültek, hogy kifejezetten a játszás céljára szolgáló épített terek létrejöttek volna. Utóbbi is lényegében a 20. századhoz köthető, bár valójában az ipari társadalom nagyvárosokba zsúfolt lakóinak életmódja hívta életre, már a 19. század végén. Falun ma is groteszk látvány a határban, a focipálya mellett többnyire üresen árválkodó, csinos játszótér. Az épített és főleg a természetes tér ugyanis önmagában is elég lehetőséggel csábít a gondtalan és önmagáért való felfedezésre – ami a játék lényege.

A városi gyerekek hosszú évszázadokon keresztül a környékbeli szabad területeken játszottak. Amikor az ipari forradalom és a robbanásszerű urbanizáció következtében megnőtt a városokban a laksűrűség, majd később a forgalom is, az utca többé már nem volt biztonságos. A gyerekek behúzódtak a sötét és piszkos belső udvarokba, ahol viszont a köztisztasági és közegészségügyi viszonyok voltak áldatlanok. Az egészséges játszóterek kialakításának első lobbistája G. M. Schreiber lipcsei orvos volt, aki 1860-ban mozgalmat is indított ez ügyben, de a századfordulóig játszóterek többnyire csak magánkezdeményezésben épültek, a várospolitika nem törődött Nemecsek és Ács Feri problémájával. Az ingatlanbiznisz már akkor is erősebbnek bizonyult a köztérfejlesztés iránt elkötelezett idealistáknál. A 20. században viszont változott a helyzet. Az új iskolákban kötelezően létrehozandó játszótereket már 1897-ben rendelet írta elő Magyarországon. 1900-ban Budapesten a lakosság egynegyede 15 év alatt volt, nem csoda, ha a Bárczy István-féle városfejlesztési program 13 játszótér építését is előírta, melyből az első világháború kitörése miatt csak három készült el. A két világháború között aztán új lendületet vett a gyerekek ügye: 1928-ban Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter gyermekjátszóterek létesítését írta elő rendeletében. Az országos tisztifőorvos viszont a tbc megelőzésére kardoskodott a parkok gyarapítása, az utcák fásítása, valamint a vízcsappal és esőbeállóval is ellátott ideális játszóterek szükségessége mellett. A huszas-harmincas években az egészségkultusz jegyében rengeteg korszerű játszótér épült Budapest tradicionális terein, ahol öltöző, zuhanyzó szolgálta a kényelmet, és a szülőknek is jutott bordásfal és gyűrűhinta. A berendezés már a klasszikus csúszka-mászka-hinta-homokozó mátrix elemeiből épült fel. Egészen a század utolsó évtizedeiig ez a kombó hozott előbb fémből, majd fából újabb és újabb hajtásokat, és indult végül néma, szomorú pusztulásnak. Megjelent néhány partizán, mint a görgős csúszda, és kiérlelődtek olyan klasszikusok, mint a mókuskerék. Erdei környezetben elengedhetetlen volt a rönkfából készült kisvonat, a rendszerváltás után pedig – talán az individualizálódó társadalom kihívásaira való felkészülés jegyében – a rugós állatfigurák, melyeken vég nélkül vágtathatott a csemete, előre-hátra.


A 20. század vége viszont változásokat hozott. Előtérbe került a biztonság iránti igény és a kreativitás, minek folytán a betonplaccon, illetve sóderen hámladozó fémszerkezeteknek végleg bealkonyult. Az EU-konform játszóterek egyrészt szuperbiztonságos és emiatt némileg bumszli elemekből álló színes játékszerek elszaporodását eredményezték, másrészt számtalan, szellemes, mozgásra ösztönző új konstrukció született. A 21. század első évtizedének végén pedig megjelentek az egyértelműen sportcélokat szolgáló felnőtt-játszóterek testgyakorlásra szolgáló mechanikus szerkezeteikkel, és a spektrum másik végén helyet foglaló tematikus játszóterek, melyek egy-egy ismert történet epizódjait jelenítik meg, interaktív, színes díszletet kínálva elsősorban a kisebb gyerekeknek.

Játszóterek pszichés és szociális hatásainak kutatásával eddig tudtommal nem foglalkozott a tudomány; saját, felületes véleményem szerint két iskola különböztethető meg markánsan. Egyik az előbb említett narratív vonal, amely nem sokat bíz a képi fantáziára, kész formákkal szolgál, viszont látványos és esztétikus. Erre példa a Múzeumkert új játszótere, mely a Pál utcai fiúk motívumaiból merít, vagy a Millenárison a népmesei ihletésű Zöld Péter játszótér. Bemászhatunk a cet gyomrába, ülhetünk konflisra, és persze, ha az alkotók elég szellemesek, különféle mozgásos akciókat is csempésznek a díszletek közé. Ezzel együtt a közeg mégiscsak determinált, „stílusban tervezett”, képeskönyv jellegű. Egy időben sokan érveltek amellett, hogy nem jó a történeteket képekkel illusztrálni, mert gátolja, hogy a gyerek szabadon fantáziáljon a hallottak alapján. Ebben van is valami, mindazonáltal nincs gyerek, aki a mesekönyvben ne a képekért lenne oda. A tematikus játszóterek megjelenése valószínűleg a vizualitás dominanciájának egyenes következménye. A másik vonal a mozgásra, sportra, kihívásokra ösztönző, kalandpark-jellegű játszóterek világa, ahol a hangsúly a tevékenységen van, amire a játékszer ösztönöz, a forma csak másodlagos, illetve lehet akár elvont is; lényegében a házikó-mászóka sokpont nullás változatairól van szó. Ennek a műfajnak a legszélsőségesebb változatát Svájcban láttam, sárga kavicságyon krómozott acélcsövek tekeregtek, fittyet hányva az EU aggályos szabályainak és a hétfejű sárkánynak egyaránt.


A Ligetben átadott Nagyjátszótér a kompromisszum jegyében az utóbbi irányzatot követi, némi tematikus beütéssel. Közepén a Szinyei festményéről ismerős piros-fehér csíkos léghajó landolt, körülötte viszont számtalan szellemes, és valljuk be, gyengébb idegzetűek számára ijesztő konstrukció csábít arra, hogy meghódítsuk a tér három dimenzióját. A legszelídebb elemek a burkolatba rejtett egy- és többszemélyes gumiasztalok, de még ezek is rejthetnek buktatókat, bár tény, hogy aki pórul jár, legalább puhára esik. A szó szoros értelmében is földhözragadt tematikus játszóterek nagy előnye, hogy a gyáva gyerek is talál magának szórakozást, anélkül, hogy leégne. Bevallom, én is közéjük tartoztam. Pedig hol voltunk még akkor az égbe emelkedő kötélhálóktól, ahonnan csak riasztóan kanyargó csőcsúszdákon át van menekülés? Én a festett betonhengerekben is rettegtem, pedig azok a földön hasaltak, iszonyodtam a sebes csúszdán, szédültem a hintán, a kéhullámos borzalom pedig szóba sem jöhetett. Míg a többi lány fejjel lefelé lógott a házikó oldalán, én maximum üldögélni voltam hajlandó – egy jókora fokkal a legfelső rúd alatt. A ligeti Nagyjátszón halálra lettem volna ítélve. Na jó, a gumiasztalt kipróbáltam, de csak módjával. A körhintát már inkább csak lábbal hajtottam, a három dimenziós változatra pedig sajnos nem tudtam felkapaszkodni, pedig a nyeregszerű ülésekben izgalmas téri élmények vártak volna. A nagyok játékterének legmarkánsabb darabját, a mászókötelek bonyolult hálózatán át megközelíthető csúszdakomplexumot viszont már tényleg csak áhítattal szemléltem, miközben a bátrak épp meghódították. Nem mentség az évek száma, pedig időalagutat biztos nem épített be a tervező GartenStudió. Akiknek nevét még az építészeti szaklapok sem említik, a hivatalos források viszont kiemelik: a tervezési folyamatban pszichológusok, tájépítészek, pedagógusok mellett gyermekek (a Városligeti Ifjúsági Tanácsadó Testület tagjai) is részt vettek.


Talán ennek köszönhető, hogy gondoltak a kontemplatív foglalatosságokra fogékony gyerekekre is. A vizes játszótéri részen minden veszély nélkül pancsolhat az, aki még a 21. században is inkább az intellektuális kihívásokat kedveli. Az már szinte kötelező elem, hogy a kicsik játékszerei külön blokkban, védett területen kaptak helyet. A sci-fi díszletre hajazó design a hullámosan megmozgatott térfelszínnel 21. századi hobbitlakokat idéz, minden pillanatban felbukkanhat egy ormányos, hatlábú buckalakó. Ez a szemlélet előre vetíti az én játszótér-álmomat, ahol nem esetleges kudarcra kárhoztató játékszerek, hanem a szellemesen megformált tér ingerlő geometriája csábít hancúrozásra. Egyúttal felveti azt is, amit a remek játszótérnek egyedül a szemére vethetünk: a helyszínválasztást. Jó dolog persze, hogy ha majd az összes építési kordon lebomlik, akkor jól látható és megközelíthető helyen, a Liget szélén találjuk meg a játszóhelyet. De mégis, ha már liget, miért nem bent, a fák között? Ja, hogy oda múzeum épül? Pedig jobb helyszínválasztással ki lehetett volna használni a terep adta természetes domborzati lehetőségeket is.

A Liget-projekt vezetői még hat új játszóteret ígérnek, köztük speciális térelemekkel, mászófallal, gördeszkapályával és hasonlókkal kialakított terepjátszóteret is, úgyhogy a hiány még pótolható. Első falatnak a 3 milliárd forintot felemésztő komplex Nagyjátszótér a maga 13 ezer négyzetméterén ötven játékelemével jóízű kezdet, hogy a többi kevésbé kellemes fogást is le lehessen nyomni a budapestiek torkán. De várjuk ki a végét – ha csak ennyi épült a Ligetben, már megérte. Csak a kényelmetlen design-padokat tudnák már a tájépítészek feledni! Kárpótlásul két piros óriásfotel került kicsit esetlegesen a szellemes mintázatú kerítés közelébe. Tényleg – miért is ne lehetne legközelebb Liliputot, vagy Óriások Földjét varázsolni tematikus játszótér gyanánt?

Szerző: Zöldi Anna