FACT Fesztivál 2020 / Színház- és Filmművészeti Egyetem
2020.03.03.

Nyüzsgő, impresszív, laza művészeti fesztivál a FACT, amely 2020-ban a fenntarthatóság és a művészet kapcsolatát helyezte a középpontba, míg a meghívott színházi előadások és egyetemi társulatok közül többen a felnőtté válás különböző stádiumait dolgozták fel. KOLLÁR ZSUZSANNA ÍRÁSA.

Egy csattanós szóviccel nyitották meg a fesztivált a Színház- és Filmművészeti Egyetem színészhallgatói, amelyet aztán Upor László rektorhelyettes barátságos köszöntője követett. Az összművészeti fesztivált, amelynek neve a film, arts, cinema, theatre szavakból képzett mozaikból áll össze, jellemzően a fiatal hazai és külföldi művészek magyarországi bemutatkozása, és egymással való megismerkedésük, szakmai megmérettetésük teszi értékessé. 
 
Ezt szolgálta idén, hogy osztrák, francia, cseh, litván, svájci és német színművészeti iskolák diákjainak előadásai szerepeltek a beválogatott színházi produkciók között. A szervezők átgondolt válogatási szempontjainak köszönhetően hasonló témákat feldolgozó előadásokat láttunk. De a FACT részeként tartottak diákfilmfesztivált, minikonferenciát, 24 órás filmversenyt, workshopokat, és olyan kiállításokat, amelyek a fenntarthatóságról szóltak. A jól szervezett, programokban gazdag fesztivál egyszerre zajlott a Premier KultCafé-ban, koncertek formájában esténként a Három Hollóban és az egyetem Vas utcai épületében, az Ódry Színpadon. A rendezvény a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával valósult meg.
 
Végzetes szépség
Végzetes szépség
A kreatív, saját hangjukat és látásmódjukat éppen formáló fiatalok sokszor nagyon hasonló problémákkal szembesültek mind a színházcsinálás, mind pedig a saját életük terén. Több produkcióra is jellemző volt a személyesség, a személyes érintettség, a közönséggel való kapcsolat felvétele, azaz a nézők bevonása. Ebbe a koncepcióba illeszkedett az SZFE Amphitryonja, és a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karáról érkezett Lear című, beavatószínházinak nevezett előadása is.
 
A Cannes és Marseille Regionális Színiakadémiáról (ERACM) hozott, öt francia színészhallgató által bemutatott Végzetes szépség a fiatal női test változásait és a testtel való elégedetlenséget tematizálta – alapvetően (ön)ironikus gesztusokkal, rávilágítva ezzel a sokszor groteszk elvárásokra, melyeket önmagunkkal szemben hajlamosak vagyunk támasztani. Az öt színésznő a reggeli fogmosástól a legelegánsabb estélyi ruha felöltéséig többféle heyzetben és öltözetben vagy épp félmeztelenül jelent meg előttünk. Így mutattak be olyan etűdöket, amelyek a nővé válásukról és annak megéléséről szóltak. Hallhattunk a fekete női bajusz eltüntetésének nehézségeiről, láttunk atipikus női megnyilvánulásokat, melyek megkérdőjelezték az ideális, a szép, a normális kategóriáinak érvényességét. Az előadás egyik legélénkebb jelenete volt, amikor a szépség mulandóságáról szóló francia dalocska közben a lányok jóízűen megeszegettek egy-egy igazi junk hamburgert.
 
A mozgás mesterei
A mozgás mesterei
Míg az ERACM előadása a szépség elérhetetlen hajszolásával közelített a test reprezentációjához, addig a Prágai Előadóművészeti Egyetem Színművészeti Karának (DAMU) négy huszonéves férfihallgatója mozgással kommunikált hasonló kérdéseket A mozgás mesterei című produkcióban. A két előadás érdekesen mutatja meg azt is, mennyire másképpen gondoljuk elbeszélhetőnek a férfi hiúságot a nőihez képest. A női hiúság ironikus és szerethetően bájos jellemvonásként való megközelítésével szemben a srácok egy retro csehszlovák edzőkör töredékes történetét mutatták meg, az elbeszélésnek kevésbé volt íve, sokkal kidolgozatlanabb és ösztönösebb, de legalább annyira szerethető és humoros formában jelent meg a színpadon. Az ő történetükben a férfiak gimnasztikával jelezték le az ideálistól való eltéréseket, a kudarcokat, a test fizikai korlátait, és éppúgy vizsgálták a részletekben rejlő szépséget és tökéletességet, mint Ana Maria Haddad Zavadinack rendező a francia előadásban. A fiúknál a színpadon a humor forrása volt a dobozos tejjel bicepszezés, a hasprés hálós krumplival, a fekve nyomás két zsugor-Kofolával. A képességeikről meséltek és a fizikai teljesítőképességük határainak elfogadásáról. A mozdulatok kuszaságának vagy épp precizitásának megfigyelése volt az előadás nyelve, amelynek végén felvették magukra egymás gyerekkori sportrelikviáit, így került például az úszószemüveg a vívó fejvédjére.
 
Az utolsó (előtti) Panda avagy a Statik
Az utolsó (előtti) Panda avagy a Statik
Egy összetettebb és generációnkra nézve sötétebb jövőképet festő problémát boncolt a bécsi Max Reinhardt Szeminárium és a Burgtheater koprodukciója. Dino Pešut drámaíró ’90-ben született a Zágrábtól délre lévő Sisak városában. A most bemutatott Az utolsó (előtti) Panda avagy a Statik négy horvát függetlenségi háborút megélt fiatal kallódását és elszúrt életét mutatja meg igen különös színpadi helyzetben. Négy, játékautomatába zárt szereplőt látunk, akik egymástól elszigetelten, szigorú mustrának kitetten játsszák el kiskoruktól a felnőtté válásig, hogy mi történt velük. Nemi erőszak, bántalmazás, gúnyolódás, fiatalkori terhesség, homoszexualitás, adócsalás, börtön, sivár vidéki élet, Nyugat-Európába vándorlás, művésszé válás – valódi történetek elégedetlenséggel, bizonytalansággal, de főleg boldogtalansággal és magánnyal, ami egyértelműen összefüggésben áll a háború élményének személyiségromboló hatásával. Annina Hunziker Maria szerepében, Wiebke Yervis Anaként, Lukas Haas Marinként, Aaron Röll Luka szerepében látható az előadásban, amely külön figyelmet érdemel abból a szempontból, hogy az osztrák színpadon milyen kevéssé jelennek meg kelet-európai országok és társadalmak problémái. Nos, eme előadás alapján úgy tűnt, az osztrák hallgatók tudnak azonosulni a fiatal horvát íróval és Nicolas Charaux-val, a francia származású, jelenleg Berlinben, Münchenben és Bécsben dolgozó rendezővel. 
 
Amphitryon. Fotók: Színház- és Filmművészeti Egyetem
Amphitryon. Fotók: Színház- és Filmművészeti Egyetem
Szombat éjszakára a Padlás megtelt a FACT hazai és külföldi vendégeivel, akik igencsak meglepődtek, amikor az Amphitryon című SZFE-es előadás vége felé a szereplők megkértek mindenkit arra, hogy fáradjon fel a színpadra dönteni arról: ki is az igazi Amphitryon. A végzős hallgatók kísérletező műhelymunka helyett fegyelmezett, profi produkciót hoztak. A nézőt bevonó előadás provokatív, újító gesztusai ellenére egy klasszikus ógörög és romantikus feldolgozásokat ötvöző színdarab adaptációja, Darvasi Áron rendezésében. Mindenekelőtt Dino Benjamin sziporkázó Sosias-alakítását kell kiemelni, Rudolf Szonja energikus és ravasz Merkurként van jelen. Antóci Dorottya Charis alakjában vidékiesen beszélő, zsémbes szolgát alakít, aki az idős banyák szerepjegyeit magára öltve kevésbé tűnik vonzónak Sosias számára. Márkus Luca Alkménéje bájosan összezavarodott, vonzó fiatal feleség, a Jupitert alakító, a sármját színpadon még csak most próbálgató Ertl Zsombor alakítása pedig ellensúlyozza Bordás Roland csalódott és átvert Amphitryonját. Az előadás többek között megmutatja, milyen ráismerni az igazi szerelemre, milyen csalódni abban, és milyen az, amikor nézőként teljes odaadással felmászol a színpadra, aztán rájössz, hogy jobban tetted volna, ha nem dőlsz be Jupiternek, és ülve maradsz.