Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

REMBRANDT ÉS A RÖNTGEN

Műtárgyhamisítás magyar szemmel – Ocsút a búzától
2020. febr. 28.
Kapásból nehéz válaszolni arra, hol lehet átfedés a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala, az Országos Kriminológiai Intézet és a Kieselbach Galéria működési területei között. Pedig van ilyen metszéspont, mégpedig a műtárgyhamisítás meglepően gazdag terepe. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
A három intézmény gondozásában megjelent kötet tanulmányainak apropóján eltűnődhetünk az igaz-hamis évezredek óta vívott párbaján is, mely új fegyvernemekkel gazdagodott a 21. század csatamezején.
 
Felhasználó legyen a talpán, aki a mai információdömpingben ezer százalékos biztonsággal meg tudja különböztetni az igazit a hamistól. Sosem volt ez könnyű, mondhatni életünk alapvető dilemmája és tétje, hogy ebben a kérdésben legalább saját magunk számára érvényes állításokat tudjunk megfogalmazni. Nincs ez másképp a művészetben sem: mára végképp fellazultak a határok az eredeti és a másolat, a látszat és a valóság között; nemcsak a sokszorosító technikáknak, de az eredetiséggel kapcsolatos felfogásunk változásának köszönhetően is. A képzőművészet számos vonatkozásban él a kisajátítás, a parafrázis, idézet vagy a kamuflázs gyakorlatával, ezt kis túlzással nevezhetjük a hamisítási skála pozitív végpontjának. A negatív pólus az, ami a kötetet életre hívta: az üzleti haszonszerzés céljából elkövetett csalás, amely azóta létezik, mióta a képzőművészeti alkotás műtárggyá, vagyis anyagi értékkel bíró, értékét növelő befektetéssé vált. Hamisítók mindig is voltak, a műtárgypiac forgalmának növekedésével azonban megnőtt a tét – a kötet szerzői és szerkesztői alattomosan terjedő betegségként aposztrofálják a hamisítványok szaporodását. 
 
A jelenség kóros burjánzása késztette arra az említett intézményeket, hogy közös kötettel adjanak lendületet a gyógyításhoz. A kötet nemcsak a kezelésre tesz javaslatot, de felderíti a kórtörténetet, és tanácsokkal szolgál a helyes diagnózis megállapításhoz is. A szerkesztői (Bendzsel Miklós, Kármán Gabriella és Emőd Péter) által „a kézikönyv és a módszertani segédlet műfaja közé” sorolt kötet eme definíciója és visszafogottan elegáns ezüstszürke borítója szakkönyvet ígér, ehhez képest kultúrtörténeti csemegét és izgalmas olvasmányt kap, akit nem riaszt el, hogy nem érzi magát érintettnek – mert se nem gyűjt, se nem hamisít. A szerzők célközönségként elsősorban a műértőket jelölik meg, ugyanis meggyőződésük szerint a hamisítványok leleplezésében legjobb barátunk nem a gugli – bár, amint az a tanulmányokból kiderül, az analógiák, példák, életművek tanulmányozása alapvető fontosságú – mégis, a leginkább hathatós eszköz az értő szem. Értővé pedig akkor válhat gyűjtő, galériatulajdonos, becsüs, kurátor, jogalkotó, és a kötet összeállítóinak áhított célja szerint, igen, még a rendőr is, ha sok, nagyon sok képet lát, hasonlít és elemez hozzáértők társaságában. Erre azonban ma Magyarországon – mint azt a kötetbemutató sajtótájékoztatón Kieselbach Tamástól és kollégáitól megtudhattuk, nagyon kevés a lehetőség. 
 
A rendszerváltás előtt a Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban működő intézményes hitelesítés a kétezres évek végére megszűnt, és vele feloszlottak azok a szakmai műhelyek is, ahol a megfelelő tudásra és annak megosztására lehetőség volt. Életműveket feldolgozó albumok kiadása üzletileg nem térül meg, így nem születnek támpontot nyújtó monográfiák, arról nem is beszélve, hogy az alapos, olykor országhatárokon átnyúló, hosszú éveket igénybe vevő kutatás sem tartozik a jól fizetett tevékenységek közé. Az internet korában azt gondolhatnánk, könnyű a példák, analógiák, adatok felkutatása, de ez tipikusan az a műfaj, ahol a szakértő csak a saját szemének hihet. A korszerű technika nyújtotta anyagvizsgálat persze ma már óriási segítség, ezzel a kötetben külön írások foglalkoznak neves restaurátor szakemberek tollából (Váli Zsuzsanna, Kovácsné Gőgös Ágota, Sajó István). A röntgen adott esetben leleplező és bizonyító erejű lehet, de csak ritkán fordul elő, hogy Rembrandt ujjlenyomatára bukkanunk, ahogy történt a Sotheby’s 2018-as árverésén kilenc és félmillió angol fontért elkelt festmény esetében. És éppen Rembrandt jó példa a hamisítók lankadatlan szorgalmára: az USA vámhivatala kilencezer Rembrandt-művet regisztrált, szemben a hivatalos kutatás által eredetinek elismert kétezer-kilencszáz alkotással – rajzokkal, festményekkel és metszetekkel együtt. Hogy Aba Novák vagy Jancsek Antal keze nyomát tisztelhetjük egy képen, azt tényleg csak a tapasztalt szem ismerheti fel. Kicsit profán hasonlattal olyan ez, mint ahogy a párnapos csibék esetében dönt a gondozó, hogy kakas avagy tyúk várható. A különbség nem magyarázható el, szavakban ez a tudás nem átadható, a szem tanulja meg sokezer kiscsibe szemügyre vétele után. De hivatkozhatunk a gombaszakértők megfejthetetlenül rejtélyes tudására is, amivel a szemre tökéletesen azonos példányokat más és más, míg a látványosan különbözőket egy fajba sorolják. A felelősség itt is, a festmények esetében is óriási. A kötet esetleírásai épp attól válnak érdekessé, hogy közérthető módon avatnak be a műhelytitkokba.
 
A képzőművészet iránt érdeklődő laikus olvasót is meglepően izgalmas területre kalauzolja az esettanulmányokból, stíluskritikai, történeti, restaurátori és természettudományos szempontok szerint vizsgált példák bemutatásából összeálló tanulmány-gyűjtemény. Aki próbált már valaha egy vonalat is húzni, tudja, hogy bár az aktuális testi-lelkiállapot befolyásolja a kéz mozgását, a mozdulat, és az, amit kifejezni kíván az agyban, sőt, a lélekben születik, és jól azonosíthatóan egyedi. A hamisító a felszínt, a látványt utánozza, de elég egy nagyító – na, meg persze a sokat emlegetett tudás és tapasztalat – hogy fény derüljön a kéz munkájára. A karakteres színhasználat, festői gesztusok mind árulkodók, és segítenek a szerzőiség kérdésében, sőt akár a datálásban is. Kurátorok és művészettörténészek (Lengyel László, Molnos Péter, Barki Gergely) avatnak be a műhelytitkokba, miközben történeti áttekintést is adnak a hamisítás evolúciójáról. Gondolták volna, hogy a kubizmus az első világháborús csatahajók álcázásában is szép karriert futott be? Még maga Picasso is megcsodálta. A hamisítási esetek példái között – építész szívét melengető módon – szerepel a manapság divatos műemlékmegújítások legkirívóbb példája, a füzéri vár romjaiból feltámasztott egy az egyes modellje. A minden művészettörténeti szabályra fittyet hányó látvány-építészet, melyet immár a budai Várban is megcsodálhatunk, már a hamisítás filozófiai és kulturális kérdéseit veti fel. A hamisítás lebizarrabb esete, amikor a művész önmagát „hamisítja”, ugyanazért, amiért a profi hamisítók: pénzért. A művész is ember, ráadásul hiú és bohém. Iványi Grünwald Béla a tanítványaival festtette meg „saját” műveit, és ezt saját kezű szignójával igazolta, a befolyt összeget pedig zsebre vágta, nyilván honorálva a tanítványok fáradozásait. Bortnyik Sándor a hatvanas években, amikor a konstruktivizmus ismét divatba jött, újból megfestette a húszas években készült, elkallódott vagy megsemmisült műveit. Ezeket az alkotásokat még a szakértők is az avantgárd korára datálták, és ezek képviselték a gyűjteményekben, például a Magyar Nemzeti Galériában Bortnyik avantgárd korszakát. 
 
Ez a jelenség a hamisítás egy újabb aspektusára is felhívja a figyelmet, nevezetesen, hogy sokszor épp a szakértők ítélete vési kőbe a hibás értékelést. Nyilvánvalóan többszörösen érzékeny terület a hitelesség megállapítása, még a legjobb indulat mellett is. Naivan azt hihetnénk, hogy mi sem egyszerűbb, mint a már bizonyított csalás leleplezése, de ha csak arra gondolunk, hogy érdeke-e ez a tulajdonosnak, aki súlyos összeget fizetett az eredetinek vélt és szakértett képért, már gondolkodóba esünk. Számtalan példát hoz a könyv arra, amikor neves kiállítóhelyek és kiadványok hamisítványokat közölnek meghökkentő számban, mert fel sem merül, hogy megkérdőjelezzék a szakértők munkáján alapuló már korábban kialakult véleményt. Az esetleírások arra is rávilágítanak, hogy a művészettörténészek alapos gyanú esetén is milyen óvatosággal járnak el. Meglepő vallomást tesz Kieselbach Tamás a könyv előszavában: ő az utóbbi évtizedek saját gyakorlatában sosem mondja ki, hogy nem tartja az alkotást eredetinek, mindössze nem fogadja be a képet aukcióra. Épp a társas befolyásolás és a véleményvezérek hatása indította a kötet szerzőit arra, hogy nyilvánosságra hozzák a műtárgyhamisítással kapcsolatos ismereteket, ezzel is segítve a helyzet tisztulását. 
 
Fotók: Kieselbach Galéria
Fotók: Kieselbach Galéria
Az olvasmányos szakmai tanulmányokat mértékadó német és olasz jogesetek ismertetése, a hazai joggyakorlat bemutatása és a közelmúlt jogerős ítéletekkel zárult itthoni és külföldi csalási ügyeinek kulisszatitkait feltáró leírása egészíti ki. Ez a két fejezet már sokkal inkább az érintett szakmáknak szól, de nem kevésbé izgalmas. A kötetet a Kieselbach Archívum hamis, manipulált vagy bizonytalan szerzőségű képek oktatási célból összegyűjtött anyagából felajánlott gazdag és meghökkentő válogatása illusztrálja. Kieselbach Tamás évtizedek óta gyűjti magáncélra a kétes hitelességű művek fotóit, ennek szűkített anyagát teszi online is elérhetővé annak érdekében, hogy a bevezetőben említett tanulmányozható képanyag hiányosságait részben orvosolja. Ugyanezért jött létre mintegy egy évtizede a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület által kezdeményezett kötet is, mely nem kerül kereskedelmi forgalomba, de az év folyamán a kiadók szándéka szerint online elérhetővé válik, a nyomtatott változat pedig a kiadó intézmények útján eljut az összes profilba vágó hazai képzési, kutatási műhely és közgyűjtemény könyvtárába. A kötet készítőinek meggyőződése szerint a korábban vázolt anyagi és intézményes nehézségek miatt a hamisítás felderítéséhez és visszaszorításához elengedhetetlen az állami részvétel, úttörő munkájukkal erre is szeretnék felhívni a figyelmet. Hisz, ahogy Molnos Péter a könyvbemutatón kiemelte: a hamis műtárgyat birtokló tulajdonoson kívül más kárvallottjai is vannak egy hamisítási ügyletnek. Elsősorban a művész, aki már nem fordulhat jogorvoslatért az életművét felhígító csalókkal szemben, és nem utolsó sorban a magyar képzőművészet, amelynek reputációját csorbítják a kétes kvalitású utánzatok. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek