Ilja Hrzsanovszkij: DAU Natasa / Berlinálé 2020
2020.03.06.

Egy magát zseninek kikiáltó kis diktátor őrült projektje mindannyiunkat kollaboránssá tesz. Az idei Berlinálé versenyének felháborító, felkavaró, elfogadhatatlan, mégis zseniális botrányfilmje. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Bezártság, kiszolgáltatottság, megaláztatás, diktatórikus körülmények, létbizonytalanság – és még sorolhatnánk a Berlinálé versenyprogramjában vetített orosz botrányfilmet érhető vádakat és az ezekből fakadó etikai, morális és politikai problémák sokaságát. A nálunk a 2006-os Titanic fesztiválon bemutatott és azt megnyerő, elszálltan zseniális 4 című filmjével kisebb világhírt szerzett, különleges tehetségű Ilja Hrzsanovszkij ezt követően több mint tíz éven át tartó őrült projektbe kezdett, aminek első nyilvános bemutatója tavaly januárban volt Párizsban, filmfesztiválon pedig most debütált. A kiindulópontot Lev Landau, Nobel-díjas szovjet tudós élete jelentette, azonban a projekt olyannyira túlnőtt ezen, hogy a most bemutatott filmnek alig van köze hozzá, a név el sem hangzik, a figura meg sem jelenik benne. 
 
Nem szoktam ilyet csinálni, azonban e filmről, ami éppen ezért messze meghaladja egy mozifilm kereteit, egyszerűen nem lehet a forgatás körülményei nélkül beszélni, ami a Truman Show és a Szinekdokhé, New York fikción kívüli megvalósulása. Az öntörvényű zseni a kora ötvenes évek minél hűségesebb rekonstruálása érdekében egy olyan hatalmas forgatási helyszínt épített fel az ukrajnai Harkovban, ami egy szupertitkos szovjet kutatóintézet és a köré épült városka teljes értékű, életnagyságú fiktív mása volt. Az Intézet – ahogy a helyszínt minden résztvevőnek és alkalmazottnak hívnia kellett – nem egy munkahely, hanem három éven keresztül önálló életet élő település volt, ahol a szereplők – ameddig az autokratikus rendezői szeszély engedte – a nap 24 órájában benn tartózkodtak, és ott élték az életüket. 
 
A sztálinista ötvenes évek minél autentikusabb megjelenítése (mert ábrázolásról ez esetben nem beszélhetünk) érdekében a nagyon szűk jogköröket biztosító szerződéseknek és a szigorú szabályzatnak megfelelően odabent semmilyen tárgy, viselet vagy szófordulat nem utalhatott jelenünkre vagy olyasmire, amit ott és akkor nem tudhattak, a projekt a szereplőket nem színészeknek, hanem „valós embereknek” tekintette, akiknek a nap minden percében a rájuk osztott szerepnek megfelelően kellett élniük. Éppen ezért sohasem tudhatták, mikor van/lesz forgatás, a kamerák ugyanis vagy láthatóak voltak vagy nem, de a napirendjüket és viselkedésüket semmi sem boríthatta fel.
 
A 2011-ben zárult forgatás során 700 órányi anyagot forgattak, és abból hét éven keresztül vágták a különböző játékfilmeket (nagyjából tízet), a tévésorozatot, a performansz-jellegű installáció anyagait, és még ki tudja mit. Ennek egyik darabja a mozifilm formátumú DAU Natasa, ami az Intézet kantinjának felszolgálóját (a címszereplő) és annak fiatal segítségét, Olját állítja a középpontba. 
 

A több mint kétórás film bő első fele a két nő közelséggel és konfliktusokkal teli viszonyát mutatja be két napon keresztül, azt, ahogy a mindennapi rutin során hol gördülékenyen, hol össze-összezördülve végzik a munkájukat, vigasztalják vagy éppen zaklatják egymást, és persze együtt tivornyáznak (és esetenként szexelnek) az Intézet hierarchiájában magasan álló tudósokkal. A szereplőkhöz nagyon közelről, kézikamerával felvett jelenetek realisztikusságát a végletekig fokozzák a nem imitált, éles szexjelenetek, amiből zsigeri szinten egyértelművé válik a nézőnek, hogy nem játékról, színészkedésről, és végképp nem puszta ábrázolásról van szó. Jól jelzi ezt, hogy egy átivott éjszaka végén Natasa (vagy az őt játszó színésznő) úgy borul ki, átkozva a mindennapi rutint, a kibaszott életet, hogy az egyszerre érthető kiszólásként (a színésznőnek elege van a forgatásból) vagy a szerephez tartozó kifakadásként (a felszolgálónőnek van elege ötvenes évekbeli sorsából).
 
Mindez eddig talán beskatulyázható lenne az extrém naturalizmus címkéje alá, ha nem következne a film második fele, amiből annyit elárulhatunk, hogy Natasa kegyetlen módszerekkel való titkosszolgálati beszervezéséről szól. A film záró jeleneteinek egyikében, a „megegyezés” után a vallatótiszt és a felszolgálónő beszélgetése személyes síkra terelődik oly módon, hogy nem tudjuk, a szereplők őszintén gondolják-e, amit egymásról mondanak, vagy a köztük lévő hatalmi viszonyhoz tartozó játék folytatódik-e tovább. 
 

És ha nagyon figyelünk, itt derül fény az egész projekt – megalomán, önjelölt zseniségen és veleszületett diktátori hajlamon túlmutató – értelmére. Az ábrázolandó valóság környezetének minél tökéletesebb újraalkotásának, az éles szexnek elsősorban nem a hitelesség vagy a naturalizmus a célja, hanem egy olyan állapot létrehozása (és később talán a nézőben való tudatosítása), amelyben csak a szerep létezik, amelyben elfogadjuk, hogy a játék az maga az egyetlen valóság. Diktatórikus, totalitárius (és féldemokratikus, „illiberális” rendszerekben is jobbára) az egyéni gondolat és érzés nem számít, csak a cselekvés, ha tetszik, a szerep létezik. Mindegy, hogy mi az álláspontod a helyzettel kapcsolatosan, ha beteljesíted a rád osztott szerepet, ha végrehajtod a feladatot, akkor az teljes értékű valóság lesz. Kegyetlen kritika ez a passzív ellenállásról (többek közt a mindenkori magyar ellenzék évszázados kedvelt stratégiájáról), hiszen a csendben tüntetés, a felismerhetetlenségig torzított tolvajnyelv, az elfojtott düh ellenállási értéke nulla: ami marad, az csak kollaboráció, a rendszer fenntartásában való tevékeny részvétel. A DAU Natasa ezt a kényelmetlen és kegyetlen ítéletet köpi a szemünkbe ördögi zsenialitással.
 
De borzasztóan utálom magam, amiért ezt írom. A néhány kiváltságos által készített helyszíni riportok, az elbocsátottak szivárogtatásai a kegyetlen munkakörülményekről, alacsony és a korabeli szovjet rubelben, nyilván csak helyben elkölthető fizetésekről, személyes megaláztatásig fajuló, poszttraumás stressz jeleit eredményező, nőket különösen tárgyiasító rendezői önkényről árulkodtak. Hrzsanovszkij újabb esete az önmaga zsenialitásában nem kételkedő, saját művészetének mindent és főleg mindenkit alárendelő, a nagybetűs művészet oltárán meghozható áldozatok nagyságával nem törődő férfi alkotók sorának (hogy csak Coppolát vagy Kubrickot említsük a filmművészetből), akik a piramisépítő fáraók mintájára úgy gondolják, a halhatatlan remekműnek az egyén halandósága az ára.
 
Ennek tudatában, az önmagammal való meghasonulás ellenére sem mehetek azonban el a DAU Natasa fontossága, aljas nagyszerűsége és bizarr módon önmaga ellen is öntudatra ébresztő jellege mellett. De hogy én mit gondolok vagy érzek, semmit sem számít: e kritika megírásával én is csak engedelmesen beteljesítettem a Hrzsanovszkij által rám osztott szerepet.

Szerző: Gyenge Zsolt
Címkék: Berlinale 2020