Stefano Massini: Az átnevelhetetlen - Katona József Színház, Sufni / Christopher Hampton: Egy német sors – Hatszín Teátrum, Orlai Produkció
2020.06.02.

Két asszony életét láthatjuk két pesti színpadon. A 48 éves korában meggyilkolt Anna Politkovszkaja lobogó sorsát Fullajtár Andrea, Goebbels titkárnőjének, Brunhilde Pomselnek kétszer olyan hosszú, öntudatlan vegetációját Molnár Piroska vezeti elénk. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Mindkét előadás szövegének alapját a főszereplők visszaemlékezései képezik. Az orosz újságírónő naplójegyzeteiből az olasz Stefano Massini készített monodrámát, s azt Szieberth Ádámmal együtt Török Tamara fordította magyarra. Az osztrák filmesek a 102 éves Brunhilde Pomselt beszéltették egy 30 órás interjúsorozat keretében, s az ebből készült filmet a 2016-os müncheni filmfesztiválon mutatták be. A teljes anyagból aztán könyv lett, ami magyarul is megjelent (Brunhilde Pomsel – Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam, Európa Kiadó, 2018), s a meglévő szövegből az angol Christopher Hampton szerkesztett előadható monológot, amit tavaly tavasszal mutattak be a londoni Bridge Theatre-ben, Jonathan Kent rendezésében, a szigetországi színészet nagyasszonya, a nyolcvanon túli Maggie Smith főszereplésével. Hampton darabjának Zöldi Gergely a fordítója. Nem kerülhető meg az észrevétel, miszerint a saját országból való társak talán nem is merték ezidáig közönség elé vinni a politikailag veszélyes látó, és a mindannyiunk életét fenyegető, közveszélyes vak sorsát. 
 
Jelenetek Az átnevelhetetlen című előadásból
Jelenetek Az átnevelhetetlen című előadásból
Mind a szűk Sufniban, mind a Hatszín Teátrum tágas terében bemutatott produkciónak a színházi életünket már hosszabb ideje észrevehetően alakító Török Tamara a dramaturgja. Ám míg a Sufniban – Kálmán Eszter elektromos impulzusokkal, fekete-fehér fényjelekkel és filmekkel dúsított terében – Vajdai Vilmos és Balázs Krisztián zenei és fényhatásaival megerősített, komplex színházi előadás jött létre Pelsőczy Réka rendezésében, a Máté Gábor rendezésében bemutatott „német sors” – Cziegler Balázs óriásira növesztett csukaszürke olvasólámpája alatt – valami visszafogottságában is hatni tudó, dermesztő happening formát öltött. 
 

Golyó által 

Meg fogsz dögleni. Megüzenték és megmondták neki, aztán megmérgezték, később le is lőtték a lakása előtt. A New Yorkban Anna Sztyepanovna Mazepa néven született, ukrán gyökerű diplomata családból származó, bátor asszony túlságosan ismerte a csecsen-orosz konfliktus mindenkori állapotát, a terroristák és a terrorizmus működését, ráadásul meg is írta, mit gondol az orosz vezetés ezzel kapcsolatos, átgondolatlan és irgalmatlan sorozatos válaszreakcióiról. Lapjának, az 1993-ban alapított, ellenzéki Novaja Gazetának hat munkatársát gyilkoltatta meg a rezsim. Politkovszkaja, amíg csak élt, írt és beszélt, otthon és külföldön is, mert fölháborodása és igazságérzete égette belülről. Zaklatott és kemény életét hét jól irányzott golyó oltotta ki. Később, állítólagos merénylőinek egyikére, egy csecsen férfira is rálőttek, de az túlélte a támadást. 
 
Lázas, ragyogó színészi teljesítmény Fullajtár Andrea alakítása, ami köré az alkotótársak fényben és hangban teljes, kellékekkel ellátott és zeneileg is fölfuttatott, kerek egy órányi színházi előadást építettek. Borzasztó a világ, amivel meg kell ismerkedjünk, tragikus a vég, ám katartikus az este. Mellbe vág, mert hőst látunk a színpadon, pedig elszoktunk már ettől. 
 
Fullajtár Andrea
Fullajtár Andrea
Politkovszkaja Orosz napló című, nálunk is kiadott (Atheneum Kiadó, 2018) könyvének befejező fejezetében azt írja: „…látom azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Látom, hogy az emberek szeretnék, ha jobbra fordulna a sorsuk, de képtelenek elérni ezt. És hogy ezt a kellemetlen igazságot leplezzék, a pozitívumokra koncentrálnak: úgy tesznek, mintha a negatívumok nem is léteznének. Az én álláspontom szerint viszont a lapulevél alatt növekvő gomba sem reménykedhet abban, hogy ha meghúzza magát, végül mindent kibekkelhet: szinte biztos, hogy valaki észreveszi, leszedi, és befalja. Aki pedig embernek születik, az végképp nem viselkedhet úgy, mint egy gomba.”
 
Ó, jaj – dehogynem. Erre példa a Hatszín Teátrumban bemutatott másik asszonyi élet.
 

Ismerlek, Brunhilde!

Néha oly kicsiny az ábrázolandó lélek, hogy nem képes takarni az őt alakító színész alakját. Ezt ismerhette föl Máté Gábor, amikor rendezőként az átlényegülést igénylő mutatvány helyett a megmutatás módszere mellett döntött. Az est másfél óráját alig díszíti pár finom gesztus, iratok simogatása, kortyolás a teából, s néhány visszafogott hanghatás kíséri csak a szöveget. A már említett olvasólámpa eltúlzott mérete pedig rásegít arra, hogy a kerekes székben elénkbe gurított, kék köpenyes, idős asszonyt akár mesebeli jelenésnek láthassuk. Van előtte egy eléggé nem értékelhető, vaskos központi lábon álló, fura kerekasztalka, melynek teteje lapított aknafélének látszik. Az egész bútor a maga oszlopokként beillesztett rudacskáival gőgös, birodalmi főépületet játszik. E mögött ül, mentegetőzik és emlékezik Brunhilde Pomsel, vagyis az őt megidéző Molnár Piroska
 
Molnár Piroska az Egy német sors című előadásban
Molnár Piroska az Egy német sors című előadásban
Talán, ha Koós Olga még élne, vagy ha például Tímár Éva ülne előttünk, akik alkatuk miatt könnyebben lennének Brunhildének képzelhetőek, rögtön megadnánk magunkat egy klasszikus színházi eseménynek, s figyelnénk egy száraz mondatokban fel-feltörő, mélyen átélt vallomásra. Hogy így volt, meg úgy, amikor Hitler megjelenésekor „minden jobb lett”. Meg hogy volt őneki zsidó barátnéja, sőt, zsidó szeretője is, és hogy milyen fura pasas volt ez a Goebbels, akinek ő a titkárnője volt,… hogy föl tudta gyújtani magát, ha szónokolt… És hogy volt ő börtönben is aztán, épp Auschwitzban, ott, ugye, ahol… Öt évig. De azután is minden jobb lett. Molnár Piroska beszél. Tehát ezt a zárt életű, a világra csak résnyire nyitott lélekkel kukucskáló, az önbecsülés egyetlen ezüstgaraskájával sem rendelkező embert most egy őserejű asszony kell, hogy bemutassa. Megteszi. 
 
A fertőző betegségben szenvedő beteg operációját egész testet befedő védőruhában végzik az orvosok. Molnár Piroskán is felfedezhető egyfajta lelki szkafander az est ideje alatt. Pontosan érzékeli a félreérthetőség veszélyét is, s vele az esélyt, hogy esetleg majd megszánjuk a bemutatott figurát. De az est végére a színész, védőruháját odahagyva, már szinte közöttünk ül, s velünk együtt mondja: ismerlek, Brunhilde. 
 
Mert ismerünk, Brunhilde, mi is. És kellőképpen tartunk is tőled. Te voltál az, aki – bár más kapott jobb helyezést a mesemondó versenyen – a párttitkár gyerekét küldted el úttörőkorunkban a jutalomtáborba. Te voltál az, aki a hetvenes években, a művelődési házban, a festő kiállított képei közül leszedetted a Múzsa címűt, mondván, hogy „messziről Krisztus…” Aztán a kilencvenes években már keresztet vetettél a déli tökfőzelék bekebelezése előtt a főiskolai menzán. És te leszel az, aki ősztől kezdve, míg a kollégád Ottlikot magyaráz, diákjaid fejébe vered a nagyon kicsi író terjedelmes életrajzát. Te vagy az, akinek a lelkét sose égette és égeti szégyen, mert nincsenek ballépéseid, hisz sose voltak tetteid, csak túlélési manővereid. Azt meg úgysem érted, amit ez az orosz nő mond, hogy miért tragédia „gombaként élni a lapulevelek alatt”, ha már embernek születtél. Nem a te 106 életéved, nem is az örökéletűséged ijeszt. Hanem az, hogy belőled is, mint sokakból, kitaposták az önbecsülést, úgy, hogy észre sem vetted. Megvan ennek a technikája. 
 
Te elhitted, hogy senki vagy. S ez a lehetőség nekünk is fel van kínálva. Ennek a felismerése émelyít, a színházteremből kifelé menet.  
 
Az előadások adatlapja itt és itt található.