Mozgóképben a rajz – a gyermekeknek szóló meséket leszámítva – elsődlegesen belső, mentális tartalmak megjelenítésére alkalmas médium, hiszen a valóságtól való könnyed elrugaszkodás, a kézzelfogható tárgyiasság elrajzolásának képessége mondhatni a génjeiben van. Éppen ezért azok az igazán jó animációk, amelyek a világ valamely egyedi, érzelmek, gondolatok vagy emlékek által torzított perspektíváját próbálják nyújtani. Különösen igaz ez a manuális technikákhoz ragaszkodó animációk esetében, ahol a személyesség közvetlen a kéz gesztusaiba íródva kerül a vászonra, mint a lengyel animáció autodidakta mestere, Mariusz Wilczyński esetében.

 

Gyerekkori emlékekből építkezik a Kill It and Leave Town, amely a lehető legcsodálatosabb tusrajz animáció, amit el lehet képzelni, ahol a vékony vonalú fekete rajzokat világítóan színes foltok teszik pontszerűen élettelivé vagy éppen jelszerűvé. Az érdekes az, hogy itt nem annyira uralkodóak az animációra oly jellemző formák, felületek és helyszínek közti transzformációk, hanem a rajzok, vonalak önmagukban való evokatív erejére és a rajzoltság láthatóvá tételére kerül a hangsúly. Olyannyira, hogy időnként a háttereknél az egymáshoz nem tökéletesen illeszkedő papírlapok szélei is látszanak, sőt a telerajzolt papír egyenetlen felülete a kép és az ábrázolt világ részévé váló textúraként működik. 

 

Mogorva, egymáshoz türelmetlen emberek világa elevenedik meg a dialógusokban, a történet pedig két szálon fut. Az egyiken egy gyerekét tengeri fürdőzésre vivő apát látunk, aki ígérete ellenére megérkezéskor nem szól vissza az anyának az állomásról, aki a film későbbi részében kétségbeesetten keresi őt. A másik szál önéletrajzi jellegű, az édesanyját valószínűleg a film készítése közben elveszítő rendező szembesíti önmagát az önváddal azon türelmetlenség miatt, amellyel a kórházi ágyon hagyta őt halála előtt. A kettőt pedig az animációtörténet valószínűleg legfelkavaróbb képsora köti össze: a már említett férjét-fiát kétségbeesetten kereső másik anyát munka közben látjuk, amint valami furcsa, vastag, bőrszerű anyagot varr, mígnem lejjebb haladva női nemi szervet varr be a tű: a boncolás után ő zárja vissza a rendező édesanyját. A képsorok nézésének kegyetlenségét csak ahhoz a kínhoz lehet mérni, amivel ennek kockáról kockára való megrajzolása járhatott.

 

Felelevenedik a hatvanas-hetvenes évek nélkülözésbe és szabadsághiányba beletörődő, békebeli világa fura, szinte meseszerű alakokkal, amelyek abszurditásukban egyszerre tűpontos leképezései a kornak és elemeltetnek valami megmagyarázhatatlan, pontosabban le nem írható álomvilágba. A figurák helyenként szinte realisztikusak, máskor parodisztikusan elrajzoltak, míg megint máskor szürreálisak (mint hatalmas madárcsőrt viselő veterán katona), azonban a rajzoltság egységessége miatt ezek az alapvetően eltérő konstrukciójú jelrendszerek koherens egésszé állnak össze, egy olyan világgá, ahol a töredékes narratíva megértéséhez elsősorban nem a szöveget, hanem a vizuális megformálást kell figyelni, sőt leginkább azzal együtt kell lélegezni.

 

Éppen ezért nehéz erről a filmről írni, mert miközben az egészet belengi valamilyen meghatározhatatlan, mély szomorúsággal teli szorongás, közben a képek újabb és újabb – néha kétségbeejtő – varázslattal lepnek meg. Hogyan írjam le azt a csodát, ahogy egyvonalas tusrajzzal megjelenített esőcseppek úgy csobbannak a pocsolyában, hogy kezeden érzed a víz állagát? Vagy azt, ahogy a puszta vonalakból összeálló tengerfelszín remegésén megjelenik a hold hídja türkiz foltokkal kitöltve a közöket? Esetleg azt, amikor a kórházi ágyon fekvő anya eltúlzottan megrajzolt fogatlan arcának ráncait, zilált hajszálait és a párna gyűrődéseit megjelenítő zaklatott vonalak egybeérnek? Ezt a filmet nézve szinte megszólal a vászon, pedig verbalizálásra alkalmatlan képek ezek, a mozgóképnek olyan ereje nyilvánul meg, amelynek létezésébe vetett hitünkben időnként megingunk.

 

Ez a film tökéletesen jellemzi a Berlinálé új, idén debütált vezetése által bevezetett koncepció, és főleg a most megalapított Encounters szekció hallatlanul magas minőségét, bátor és innovatív jellegét. Kivétel nélkül olyan fimeket válogattak ide, amelyek egyszerre képviselik a Film legértékesebb tradícióit és újítják meg a mozgóképes kifejezőformát. Csak remélni lehet, hogy ezekből a filmekből minél több eljut a hazai mozikba – ennek az animációnak például az Anilogue fesztiválon a helye.