Posztapokaliptikus katasztrófafilm helyszínein zajlik ez – és még meglepően sok más idei – fesztiválfilm – azonban az a megdöbbentő, hogy ezek a látszat ellenére valójában a mai, fél- vagy egészen periférikus országok és régiók rendes hétköznapjainak díszletei. A világvége – vagy az, amit néhány boldog évtizeddel ezelőtt még annak gondoltunk -, sokak számára már itt van, a világnak azonban valahogy csak nincs vége. Lerobbant utak és akadozó infrastruktúra, az egykori (vélt) jólét nagyszerűséggel kérkedő kirabolt épületei, elhagyatott benzinkutak és buszvárók között halad a messzi kis faluból Belgrádba gyalogló apa, útja révén megmutatva a rendszerváltások csillogó ígéretei által cserbenhagyott Kelet-Európa reménytelen mindennapjait.

 

Szakadt, szegényes öltözékben siet két gyerekével a láthatóan zaklatott anya egy lepattant, vidéki gyártelepre, ahol – mivel beljebb nem engedik – az udvarról követeli két éve kirúgott férje elmaradt fizetéseit és végkielégítését, ám válasz híján benzinnel leönti és felgyújtja magát. A helyszínre siető apával a hatóságok közlik, hogy a gyerekek sokkos állapota miatt azokat egyelőre a gyámügy vette át, de amúgy is nagyon szegényes életkörülményeik nem igazán megfelelőek gyerekneveléshez. A néhány nap múlva esedékes felülvizsgálatra azonban az apa a megfogalmazott elvárások szerint rendbehozza a lakást, ám a gyerekeket mégsem kapja vissza, és megtudja, valójában egy kis maffiával van dolga: a helyi gyámügy vezetője a gyerekeket kiadja nevelőszülőknek az állami támogatás 30%-áért. Belátván, hogy a helyi fellebbezéssel nincs esélye, Nikola elhatározza, hogy gyalog indul a 300 kilométerre lévő Belgrádba, hogy személyesen a minisztertől kérjen segítséget.

 

Apró kalandokkal, mindenfajta – pozitív és negatív tapasztalatokkal teli – találkozásokkal, a környezet és saját elcsigázott teste által támasztott akadályokkal fűszerezett utazása mezítlábas road movie formáját ölti, azonban Nikola igazság-keresésének története csupán egyik rétege a filmnek. Kevés olyan filmrendező van ugyanis, aki képes az individuális és a társadalmi, a személyes és a politikai szinteket annyira szervesen ötvözni, mint a szerb Srdan Golubovic, aki egyenletesen magas színvonalú filmjeinek középpontjába (a 2007-es A csapdát nálunk is forgalmazták) mindig a küszködő egyént helyezi, akiről mindig azt érezteti, hogy nagysága és aljassága, sikere és kudarca nem (csak) rajta múlik. Éppen ezért történetei mindig magával ragadóak a remekül megírt forgatókönyvek és az esendőségükben vagy magasztosságukban mindvégig árnyalt karakterek miatt, ugyanakkor mindig képes annyira elemelni az egyedit, hogy az valamely általánosabb jelenség példázataként is érthető legyen.

 

Nikola útja során a belátható időn belüli felemelkedésnek a reményét is nélkülöző Szerbiával találkozik, azonban ebben az a leginkább félelmetes, hogy semmin nem lepődik meg: a többiek nyomora, kétes üzelmekkel való ügyeskedése némi aprópénz reményében, az éppen adódó túlélési lehetőségek görcsös, esetenként erőszakos megragadása természetes neki, hiszen ezek az ő mindennapjai is. Golubovic bár bemutatja a menekülteknek a falu határát Horvátországnak hazudó furgonost, a szegényes hátizsákját ellopni próbáló hajléktalant, a minisztérium felsőbb utasításra cselekvő goromba portását, egy pillanatra sem egzotizál, hanem magától értetődő természetességgel és megértéssel kezeli ezt a világot. A legfelkavaróbb talán az, hogy sikerül úgy tálalnia ezt a történetet, hogy a főhősünkkel szemben adott pillanatban kegyetlennek vagy aljasnak tűnő figurákra sem tudunk neheztelni, mert nyilvánvaló, hogy hozzá hasonlóan szélsőségesen szorult élethelyzet kényszeríti őket az embertelenségre.

 

Az Apa se nem vidám, se nem optimista film – és itt most kénytelenek vagyunk spoilerezni kicsit a bekezdés végéig. Az eleve teljesen kilátástalannak tűnő küldetés (egyikünk sem gondolhatja, hogy a fővárosi miniszter egy csapásra megoldja a problémát) előrehaladtával Nikola egyre több olyan mértékű csapást kénytelen elszenvedni, ami legtöbbünket a végső kétségbeesésbe taszítana. A film végén pedig, mikor a közvetlen környezetében is az emberi együttérzés és szolidaritás – persze végletes nélkülözésből fakadó – teljes hiányával szembesül, az az érzésünk, hogy nincs tovább. A kiszolgáltatottság, megalázottság és kilátástalanság ilyen mennyiségben elviselhetetlen, és nem tudjuk, hogy miközben Nikola szótlanul járja szomszédai lakását, hogy összeszedje kopott bútorait és evőeszközeit, mikor adja fel.

 

Srdan Golubovic érzékeny, enyhén imbolygó kamerával követi főhőse megpróbáltatásait, de soha nem esik a szenvelgés, a bárgyú pszichologizálás vagy a túlbeszélés csapdájába: ez a világ magáért beszél. Egy remek rendező átélhető és átérezhető filmje ez a világnak azokról a mai társadalmi és gazdasági berendezkedés által teljesen magára hagyott szegleteiről és sorsairól, amelyekről szeretnénk elfeledkezni. Az idei Berlinálé kiemelkedő alkotása, melynek mindenképpen helye lenne a hazai mozikban is.