Mert előfordulhat, tényleg, hogy a szerző szándéka – ahogy állította – csak annyi volt, hogy pár gyereket megörvendeztessen egy színes, humoros történettel, amelyben bármi megtörténhet. Ugyanakkor az a szabadság, amellyel megírta, nemcsak a XIX. században volt példátlan, így a mai napig nem hagyja nyugodni az alkotókat. Számolhatatlan film- és rajzfilmfeldolgozása született, a jobban sikerült alkotásokban – így a Disney rajzfilmjében vagy Tim Burton filmjében – az a közös, hogy egy-két fontosabb epizódot leszámítva a készítők bátran szelektáltak a történetben. Így az Alice szerencsésen megszűnik az adaptációkban Carroll alkotásának lenni, egészen eltérő értelmezéseket látunk a különböző produkciókban.

Két évvel ezelőtt mutatta be a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bocsárdi László Alice című ifjúsági előadását, amely meghatározó élmény volt számomra, és nemcsak Carroll szövegének új értelmezése, hanem az ifjúsági előadás fogalmának újradefiniálása miatt is. Bocsárdi rendezése arra vállalkozott, hogy megmutassa nekünk egy kamaszlány háborgó lelkét. Hogy az milyen? Hát pszichedelikus, vérző, sötét, ijesztő, gusztustalan, hangos, meg amit még csak el tudnak képzelni. Zene, zaj, látvány, sötét és fény igazi rémálommá változtatták a színpadot, Carroll kedélyes humora teljesen eltűnt belőle, a szereplők a tudattalan őrjöngő szörnyetegeivé változtak.

Erről most azért beszélek, mert könnyen adódik az értelmezés, hogy Alice kalandját ne csak álomnak vagy mesének lássuk, hanem belső útnak is, és ebben a tekintetben Bocsárdi László és Tengely Gábor értelmezése rokonítható, s bár más korosztálynak szól a két előadás, mindketten közhelyek nélkül oldják meg ezt a talán túlzottan is kézenfekvőnek tűnő feladatot.

Tengely Gábor Aliz! című budaörsi előadása nagyon erős jelenettel indít: Aliz háttal ül nekünk a színpad elején, középen, teljesen mozdulatlanul, a nézőtérről az ő szemével látjuk ismerősen tébolyult családját. A kislány nyolcadik születésnapi ünnepségére készülődnek, ám hamar kiderül, hogy ez a buli nem róla fog szólni, az apuka munkatársai jönnek át pezsgőzni, a cég ügyeiről beszélgetni, Aliz pedig elmondhat nekik egy verset. Röpködnek a multis kifejezések, Aliz nővérének minden órás hasát jól összefogdossa mindenki, apuka több ízben megalázza anyukát, utóbbinak idegrendszere nem egészen stabil, de tudja azért a helyét. A szülők folyamatosan rendre utasítják a gyereket, aki – mint mondtam – tökéletesen mozdulatlanul ücsörög a színpad elején, e két dolog feszültsége, valamint az, hogy a kislányt Takács Katalin játssza, azt a gyanút erősíti bennünk, hogy Aliz nem olyan, mint a többi gyerek, hogy van valami sérülése, ami nem is nagy csoda, ha a családját tekintjük.

Én ezen belül is az autizmusra gyanakszom, amit különben szépen meg is erősít Csodaország világa. Először is, Aliz nem megy Csodaországba, hanem egyértelműen Csodaország megy hozzá. A tér átlátszó függönyök labirintusa, amelyen állandóan váltakoznak a fények (sokszor hangsúlyos a piros, a fehér és a zöld – bár, lehet, hogy csak én akarom azonosítani ezt az őrültek házát amazzal). Az előadást állandó alapzaj kíséri: a színészek éneklése, kántálása, amit a kislánynak folyamatosan át kell kiabálnia. De az autizmus megmagyarázza Aliz furcsa, egyáltalán nem gyerekhez illő szavait és viselkedését is a különböző helyzetekben.

Van még mit javítani talán az előadás ritmusán, bár így is látszik a koncepció: a hang, a fény, a mozgás, a különböző epizódok összefolyatásával kísérletezik Tengely Gábor, hogy ne elkülönülő részekben, hanem egy nagy egészként lássuk a történetet. Ezért is zavaró kicsit a szünet, talán jobb lenne egyben nézni a két felvonást. A varázslények természetesen Aliz szülinapjának vendégei, a gonosz szívkirálynő és szívkirály pedig a szülők. Ami kevésbé evidens, és nagyon különleges gondolata az előadásnak, az Aliz nővérének, Dalmának (Bohoczki Sára) szerepeltetése, aki elindul megkeresni eltűnt testvérét. Először nem érti, kihez beszél Aliz lázálmai közben, ám egyszer csak mégis belép az álom terébe, pontosabban időnként feltűnik, aztán el, segítőjévé válik húgának. Szép megjelenítése ez a testvéri szeretetnek, meg annak, hogy amikor lelkünk legmélyebb és legsötétebb zugaiban barangolunk, akkor sem vagyunk mindig teljesen egyedül.

A rendezői koncepciót ki tudná egyenesíteni az, ha a színészek kicsit több hajlandóságot mutatnának az azzal való együttműködésre. Sok olyan helyzet van az előadásban, amit ordítozással, óbégatással, szerepük túlkarikírozásával próbálnak megoldani – mintha nem hinnének benne, hogy az előadás világa önmagában képes megteremteni Csodaország őrületét. Kifejezetten igaz ez a királyi párt és a szülőket játszó Spolarics Andreára és Ilyés Róbertre, a hercegnőként megjelenő Bregyán Péterre, de időnként az Alizt játszó Takács Katalinra is. Pedig utóbbinak legszebb pillanatai éppen az eszköztelenebbek, olyankor ő képviseli a normalitást a teljesen feje tetejére állított világban.

Az előadás vége kissé nehezen értelmezhető számomra. Aliz megtalálja önmagát, leszámol a bolond zsarnokok kártyavárával, majd hazatér. Furcsa, mintha nem ugyanahhoz a családhoz jönne vissza, és nem értem, hogy a szülők meg a céges haverok miért szűnnek meg hirtelen egoista bunkóknak lenni. Azt pedig még kevésbé, hogy miután Aliz leszámolt a zsarnoksággal, miért mondja el ezeknek a zsarnokoknak mégis az iskolában tanult verset, amit korábban egyáltalán nem szeretett volna megtenni. Talán, hogy ezzel a verssel fejeződhessen be az előadás, meg hogy a gyerekek, akik nézik, ne menjenek tök depressziósan haza, de a korábbiakból mindenesetre nem következik ez a jelenet. A szöveg különben passzol a végére: Nemes Nagy Ágnes A titkos út című verse, ami most új értelmet nyer: magányos, titkos belső úttá válik, amin jó esetben mindannyian végigmegyünk.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.