Zárójelentés
2020.02.28.

Szabó István régóta várt jutalomjátéka valódi sztárparádét vonultat fel a rendező múltjából, de nem csak stábjában jelenik meg a nosztalgia. Helytállás egy változó világban, múló értékrendek, ármánykodás és múlttal való számvetés egy profi módon középszerű alkotásban. HARSÁNYI DOMONKOS KRITIKÁJA.

Mindig jeles esemény amikor a nemzet egyik legelismertebb rendezője új filmmel áll elő, különösen, ha ezt nyolc év kihagyás után teszi. A Zárójelentés mindettől eltekintve is figyelemre méltó, Szabó István ugyanis az új évezredben először dolgozik saját történetéből. Koltai Lajossal a kamera mögött, és olyan nagyokkal, mint Klaus Maria Brandauer vagy Eperjes Károly a túlsó végén, egy emlékezetes kiköszönőfilm hozzávalói álltak össze a legendás rendező kezében. A végeredmény mégsem olyan egyértelmű, mint amire számítani lehet.
 
Egy polgári lakásban járunk Budapesten, napjainkban. Itt él Stefanus professzor (Brandauer) operaénekes feleségével (Udvaros Dorottya). Együtt, mégis külön, valódi szerelmükre, vagyis hivatásukra téve fel életüket. A látszólagos idillt a kardiológus főorvos váratlan menesztése bontja meg, aki hosszú és elismerésekkel teli életpályája után kénytelen szembenézni a nyugdíjas hétköznapok egyhangúságával. Néhány teniszmeccs után rá kell jönnie, hogy túl sok energia működik benne ahhoz, hogy csak úgy letegye a fonendoszkópot. Úgy dönt, apja nyomdokaiba lép, hazaköltözik szülőfalujába és beáll körorvosnak. Az időskori nosztalgia helyett azonban teljes társadalmunkat reprezentáló mikrokozmoszban találja magát egy olyan filmben, ami rendezőjétől szokatlanul direkt módon artikulálja véleményét jelenről, múltról és személyes sérelmekről.
 
Biztosra vehetjük, hogy Szabó Istvánban régóta érlelődött már ez a történet, ugyanis általa mindenre kitér, amit fontosnak gondol, vagy éppen elítél világunkban. A falu közege a vidéken nevelkedett Szabó fiatalkorát idézi, a főszereplővel pedig részben felmenői előtt hajt fejet, akik közül apai és anyai ágon is sokan orvosok voltak. Stefanus mégis elsősorban magát a rendezőt testesíti meg, általa szinte zavarbaejtően személyes témákat is elkezd boncolgatni. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Miután a Stohl András által remek hitelességgel hozott ármánykodó falusi polgármester összeesküvést kezd el szőni az orvos ellen, egy fiatalkori botránya kerül napvilágra és burjánzik el pletykaként a faluban. Az ebből kialakuló dialógusok aránytalanul nagy részét felölelik a történetnek, majd végül Brandauer karaktere (pontosabban Csankó Zoltán mint magyar szinkronhangja) a falu papjának és egyben gyerekkori barátjának (Eperjes Károly) ecseteli, hogy aki nem élte meg, nem értheti a dolgokat, amiken ő keresztülment. Nehéz az ilyen jeleneteknél nem úgy érezni, hogy a rendező saját bizonyítványát magyarázza a nézőnek, pedig biztosan nem ez volt a célja.
 
Bár Szabó filmjeitől megszokhattuk az önreflexív elbeszélésmódot, itt ez mégis annyira kitüntetett szerepet kap, hogy az a történetmesélés kárára megy. Ez a fajta szókimondás az, amire a Zárójelentés legtöbb buktatóját vissza lehet vezetni. Hiányzik belőle a finomság. A személyes tapasztalatok mellett olyan aktuális közéleti kérdéseket helyez mikroszkóp alá, mint az egészségügy és az oktatás itthoni helyzete, az uniós támogatásokkal való visszaélések, vagy a kivándorlás morális dilemmái. A társadalmi és etikai mondanivalók olyan erőteljesen fogalmazódnak meg, hogy a történetmesélés helyett lassan a morális bölcseletek kimondása válik a film elsőszámú feladatává. Mintha a cselekmény azt a célt szolgálná, hogy alkotója élettapasztalatait átadja, ezek mégis sokszor éppen szándékoltságuk miatt vesztik el hitelességüket. Dr. Stefanus és Eperjes karaktere visszatérő motívumként járnak ki a falusi tóra horgászni és megvitatni az élet nagy dolgait, legfőképp mégis azért, hogy kihangosítsák a rendező üzeneteit.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Még ha az ilyen jelenetek alá is ássák az alkotói szándékot, a színészi alakítások sokat javítanak a filmen. Szabó István láthatóan nem veszített semmit az évek során különleges színészvezetői készségéből, ez pedig tisztán megmutatkozik minden játékban. A rendezővel majdnem egyszerre induló magyar színészlegendák erejük teljében a maximálisat hozzák, Csomós Mari, Szirtes Ági vagy Csákányi Eszter mellékszereplőkként is élettel töltik meg a vásznat. 
 
De bármennyire bravúrosak is, a falu nem tud életre kelni. Ami az elbeszélésmód miatt hamisnak hat, azt a karakterek sajnos csak tovább erősítik. A kis faluban mozogva úgy érezhetjük, mintha egy idealizált, alternatív Magyarországon, de még inkább, mintha az osztrák vidéken járnánk. A porták mind rendezettek és tiszták, haszonállatok sehol, a helyiek pedig, úgy tűnik, kivétel nélkül értelmiségiek vagy művészek, aki mégsem, arról természetesen hamar kiderül, hogy valójában tehetséges költő, esetleg korábban elismert színésznő volt.
 
A rendező sokszor önkényes módon, következetlenül emel ki a cselekmény számára jelentéktelennek tűnő elemeket, fontosnak hitt történetszálak pedig nyom nélkül felszívódnak, hogy teret adjanak a háttérből előretörő valódi üzeneteknek. A Zárójelentés egyetlen hatalmas monológként próbálja összefoglalni Szabó István teljes életművét, élettapasztalatait és életfilozófiáját, az elbeszélés azonban egyszerre bizonyul túl tömörnek - és mégis terjengősnek, így épp a lényeg vész ki belőle.