A hegyek szigete
2020.02.27.

Corneliu Porumboiu, a román újhullám szatirikusa Hitchcock nyomába eredt, de csak l’art pour l’art zsánerjátékot talált ott. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Mióta a román új hullám már nem számít annyira újnak, Corneliu Porumboiut szokás pozitív példaként emlegetni, hogyan lehet úgy frissességet lehelni a román filmbe, hogy az mégse szakadjon el kedvenc beszédtémájától, a velünk élő szocialista múlt és az abból fakadó társadalmi nyavalyák kiteregetésétől. Porumboiu szexepilje a fanyar humora, amellyel a legszomorúbb történetet is szatíraként tálalja, és absztrakciós képessége, amellyel az új hullámra jellemző rögrealizmus ürügyén rendre a nyelvről, a szavak börtönéről elmélkedik. Csoda, ha a román rendezők közül ő az, aki a filmnyelvvel és a filmműfajokkal is elkezdett játszani, és a változatosság kedvéért most egy echte zsánerfilmet, napfényes neonoirt forgatott?
 
A hegyek szigete ugyan a Kanári-szigetekre cseréli a lerohadt román kisvárosokat, de Porumboiu monomániájától nem szakad el. Cristi, a korrupt zsaru (Vlad Ivanov) egy ideje már a maffiával üzletel, és amikor lecsukják a bűnözőhaverját, egy archaikus füttynyelvet kell megtanulnia a Kanári-szigeteken, amellyel ki tudja cselezni az őt digitálisan megfigyelő rendőrtársait és megmenteni Zsoltot a börtönből. Az ötlet abszurd, de a kiindulópontja valós: a füttynyelv valóban létezik és elterjedt a Kanári-szigeteken, ahol a nagy és nehezen megmászható távok áthidalására használják, és tanítják a mai napig.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Porumboiu játéka tehát kettős: hoppanálásos bűntörténetét, amely ide-oda ugrál térben és időben, a füttynyelv elsajátítása köré strukturálja, miközben a noir nyelvével is afféle posztmodern zsonglőrként játszik. A zsáner szintúgy egy kód, szabályrendszer alapján felépülő szisztéma, mint a nyelv, és Porumboiu arra tesz kísérletet, hogy idézőjelezze, kiforgassa, majd újraépítse azokból az alkotóelemekből – keserű irónia, dokumentarista fényképezés, lingvisztikai érdeklődés –, amelyre újhullámos filmjeit is felfűzte.
 
A kísérlet azonban tét nélküli marad, mert a füttynyelv nem szervesül a történetvezetésbe, és hiába süti el a film a legjobb vicceit róla, használatát nem sikerül hitelesítenie a nagyvárosi környezetben, ahol igenis a röhejességig feltűnő, ha valaki kiáll madárként füttyögni az ablakba, nem pedig a titkos operáció csavaros húzása, ahogy azt a rendező hiszi. Porumboiu sajnos nem lingvisztikai noirt forgatott, a zsáner kontextusában mondanivalója csupán annyi, hogy az átverésekkel teli miliőben, ahol mindenki szerepet játszik, a nyelv is elkopik, és őszintén csak a füttynyelven tudnak beszélgetni a szerelmesek. Ami minden közhelyessége ellenére akár egy érzelmes szerelmi történet alapvetése is lehetne, ha a hangsúly tényleg a belső történéseken, a barátja barátnőjébe, Gildába beleszerető korrupt zsaru lelki vívódásán lenne, nem pedig a bűnügy minél tekervényesebb tálalásán.
 
A hegyek szigete tulajdonképpen a rendező második játékfilmje, a Rendészet, nyelvészet folytatása (spinoffja): az előzményben az idealista rendőrnek, Cristinek a túlszigorított román törvény szerint le kéne tartóztatnia néhány füvező fiatalt, de ő nem akar ráverni több évnyi börtönbüntetést a kamaszokra. A Rendészet, nyelvészet a belső, lelkiismereti törvény és a társadalmi törvény feloldhatatlan konfliktusáról szól, amelyben a szocializmust túlélt, a kortárs valóságról leszakadó törvény betűje megfojtja az egyén morális szabadságát.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A hegyek szigete főhősét ugyanaz a Vlad Ivanov játssza, mint a Rendészet, nyelvészet rendőrfőnökét, aki értelmező kéziszótárral magyarázta el a beosztottjának, mit is jelentenek hivatalosan a szavak. Az új filmben a naiv kiszsernyák nevét (Cristi) viselő, kiábrándult rendőrfőnöknek épp az alól a szigorú nyelvi és törvényi szabályrendszer alól kéne kibújnia, amit annak idején ő érvényesített, ám a két film közti kapcsolat végül ugyanolyan felszínes marad, mint Porumboiu filmtörténeti pastische-ai, amelyek sokat idézett klasszikusok, Az üldözők című John Wayne-western megidézésére és a Psycho zuhanyjelenetének kifordítására korlátozódnak.
 
Persze igazságtalan lenne elverni a port A hegyek szigetén, mert imponáló technikai tudással kivitelezett, szerethetően abszurd ötletekkel fűszerezett bűnügyi film (elég az operarajongó által üzemeltetett hotel vagy a maffiózók közé tévedő, a filmjéhez helyszínt kereső rendező önreflexív poénjára gondolni), amely másfél órára könnyű kézzel köti le a néző figyelmét. Csak hát egy ekkora kaliberű rendezőtől többet vár az ember, és azt a gondolatot sem tudja elnyomni, hogy ebben a műfajban – posztmodern noir – akadnak ennél feszültebb, ravaszabb darabok is. Porumboiu eddigi taktikája az volt, hogy sokáig altatta a nézőt, majd a film vége felé egy inspiráló eszmefuttatással rántotta egybe s emelte intellektuális síkra a látottakat, ám A hegyek szigetében ez a pluszcsavar elmarad, és azt kapjuk csupán, amit addig mindvégig sejtettünk: egy szolidan izgalmas és csavaros narratívájú megváltástörténetet egy korrupt kopóról, aki öregkorára megtanult fütyülni.
 
Szerző: Soós Tamás