Az utolsó akarat
2020.02.23.

Az Oscar-jelöléseket begyűjtő Mudbound után Dee Rees megint drámával jelentkezett. Az oknyomozó újságíró életéről szóló regény megfilmesítése, bár kifejezetten izgalmas is lehetett volna, inkább a hiábavalóságról szóló melankolikus eposz lett. Gyilkos novella helyett kiszámítható költészet. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Az az újságírás, ha olyasmit írunk meg, amit más el akar hallgatni. Minden egyéb csak hirdetés. Nem is tudom hányszor hallottam ezt a kis gyöngyszemet újságíróiskolában, szerkesztőségben, folyosói beszélgetésekben. Persze a meghatározás jobbára az oknyomozásra áll, az újságírás talán legkeményebb műfajára, amely csak elhallgatásokkal dolgozik néha hosszú hónapokon, éveken át és azokból bányássza elő a cseppet sem szívderítő tényeket. Aki látta Az elnök embereit és a Spotlight – Egy nyomozás részleteit, az szinte már mindent tud erről. De ugyanilyen érdekes, ha nem csupán a folyamat vagy a szerkesztőség felől vizsgálják a kérdést, hanem a magányos elkövető, az igazság végül mindig egyedül maradó bajnoka felől. 
 
Ha úgy vesszük, Dee Rees Az utolsó akarat című új mozija Michael Cuesta Jobb, ha hallgatsz című művének párja. Abban a Jeremy Renner alakította Gary Webbet, akinek a CIA, fegyverek és kokain Bermuda-háromszöge ugyan adott egy Pulitzer-díjat érő sztorit, ám ráment az élete, a családja, a hite. (Végül öngyilkos lesz.) Elena McMahon, mit ad Isten, szintén a CIA, fegyverek és kokain háromszögében mozog, csak az idősík más: Gary Webb a Clinton-éra szennyesét teregeti, míg Elena a Reagan-adminisztráció idején megesett hajmeresztő dolgoknak jár utána. Ami már önmagában cáfolja a régen minden jobb volt kezdetű közhelyet. Még a helyszín is ugyanaz: Nicaragua, vagy tágabban Közép-Amerika körül kavarognak az események, mintha csak ez lenne az USA bűzös hátsóudvara.
 
Persze, akadnak különbségek. Elena McMahon családja már Az utolsó akarat elején a teljes szétesettség állapotában van, és ez nem is nagyon lehet másként, hiszen ő maga épp Salvadorból tudósít az ottani mészárlásokról. Elvált, bentlakásos iskolában a lánya, akivel időnként telefonon beszélnek, anyja ekkor hal meg – szóval nem nagyon marad más neki „családtagként”, csak a nagy sztoriba bugyolált igazság. Hiszen Elena életét az a kínzó éhség hajtja – derül ki az első képsorok narrációjából –, hogy választ kapjon a kérdéseire, hogy egy pillanatra bepillanthasson a kulisszák mögé. Mert szeretné látni végre a bábmestert, az első mozgatót, minden erkölcstelenségek és bűnök eredőjét. Ekkor már sejti a rutinosabb néző, hogy jobb lenne, ha Elena kívánsága sosem teljesülne, bár akkor épp ő, a néző maradna hoppon: nézhetné az üres vásznat.
 
Jelenet a filmből
Jelenet a filmből 
A csavar ott kerül be a filmbe, hogy amikor Elenát leveszik a közép-amerikai ügyről és Reagan újraválasztási kampányáról kell unalmasabbnál unalmasabb tudósításokat írnia, hirtelen rámosolyog a szerencse (?). Felbukkan cinikus, nagyvilági apja, aki szintén elvált a feleségétől, és két viszki között elújságolja, hogy óriási üzletet fog nyélbe ütni pár napon belül. Csakhogy az egészségi állapota kifog rajta, s mivel nagyon sok pénz és apja élete forog kockán, Elena ugrik be helyette. Szép lassan derül ki, hogy épp abba a sztoriba csöppen, amit annyira meg szeretett volna írni. Nem is mondom: CIA, fegyverek, kokain.
 
Az ehhez hasonló filmek milyensége többnyire két dolgon múlik: a karakteres főszereplőn, illetve azon, hogy a szövevényes történetet mennyire képes érthetően tálalni az egyszeri, általában külpolitikában járatlan nézőjének. Az elsőt hamar kipipáljuk. Sőt. Ahogy Jeremy Renner volt a titkos motorja a Jobb, ha hallgatsz című mozinak, úgy a meggyötört, hétköznapi nőnek sminkelt Anne Hathaway lesz Az utolsó akaratnak. Mindketten kellő hitelességgel adják át az őket mozgató megszállottságot. Azt, hogy számukra az igazság válik kemény droggá, s ha nem kapják meg az adagjukat, egyre hajmeresztőbb és meggondolatlanabb lépésre szánják el magukat. Olyan eseménysorozatot indítanak el, amely talán hírnévhez, dicsőséghez és hősiességhez vezet (tán egy pillanatra a világ is jobbá válik, bár e tekintetben vannak kétségeim), ám távol esik a boldogságtól. A révbe érés nyugalmától. Néha még a puszta élettől is. Ahogy Gary, úgy Elena sem képes leállni, bár egyre inkább sűrűsödnek körülötte a veszélyes, rosszarcú figurák, s egyre több golyó fütyül el a füle mellett.
 
A másikban viszont már nem olyan jó a film. A Joan Didion regényéből (The Last Thing He Wanted) készült adaptáció az „igaz történet alapján” elve szerint dolgozza fel az eseményeket, bár kétségkívül fikció (ellentétben Gary Webb történetével). Megpróbálja lassan adagolni a szövevényes történet fordulatait, és a lehető legtovább titokban tartani a lényeget: melyik rosszarcú kinek dolgozik, így azt is, hogy ki lehet a Jó és ki a Rossz. Ez egy ideig termékenynek is bizonyul, hiszen nem tudjuk, hogy az ide-oda sodródó Elena mikor van jó kezek között, és mikor fenyegeti halálos veszély. Ez remek feszültséget teremt. Ám a körülményes előadásmód, a néha nem túl érdekes mellékszereplők, a gyakran ritmusát vesztő történet, a túl kevés információ sokszor az érdektelenségbe taszítja Elena kálváriáját. S bár a végkifejlet a krimik logikája szerint épül fel, a nagy leleplezés messze nem szól akkorát, mint amekkorát a titokzatos előadásmód sejtetett. A „gyilkos”, a bábmester személyén kívül nem nagyon éri meglepetés a nézőt.   
 
S bár Elenával együtt végül választ kapunk minden (általa is felvetett) kérdésre, a megváltó katarzis elmarad. Legfeljebb biccentünk egyet, hogy ja, a világ már csak ilyen. CIA, fegyverek és kokain összetételéből ritkán születnek Nobel-békedíjat érő dolgok. És arra sincs sok esély, hogy az igazság bármit is változtatna mindezen.
 
Címkék: Netflix 2020