Bevállalós dolog az eutanázia-turizmusról filmet készíteni. Ez a film eredeti címében szereplő, kevéssé ismert „utazási szakág” azokra az egyénekre koncentrál, akik valamilyen okból segítséggel szeretnének véget vetni életüknek. Az eutanázia a világ legtöbb pontján tiltott gyakorlat. Ahol azonban mégsem, ott előfordulhatnak olyan szolgáltatások, amelyek utolsó utazásukra kísérik el vendégeiket. Valahol érthető, hogy ez a téma nem gyakran kerül megfilmesítésre, de jobban belegondolva az sem túl meglepő, hogy amikor mégis megpróbálkoznak vele, azt egy vérbeli skandináv film teszi. Jonas Alexander Arnby rendező, akinek első és ezen kívül egyetlen filmje egy vérfarkassá váló lány lelki tusájáról szól, szereti a rizikós témákat és a lassú folyású cselekményeket. Az Öngyilkos túrában mindkettő megvan.
Főszereplőnk, Max Isaksen (Nikolaj Coster-Waldau) biztosítási nyomozó, akit boldog szerelmi élete ellenére sötét gondolatok mardosnak. Agydaganatot diagnosztizáltak nála, állapota pedig rohamosan súlyosbodik. Amikor egy rég eltűntnek hitt ügyfeléről kiderül, hogy a Hotel Aurora nevű, erre specializálódott intézményben vetett véget életének a személyzet segítségével, úgy dönt, bejelentkezik a vidéki szállodába, ahonnan kijelentkezni már nem szükséges. A film túlnyomó hányada a sejtelmes hotelben játszódik. Itt szembesülünk a szuicid tendenciákkal kapcsolatos megannyi kérdéssel és kapunk különös betekintést az eutanáziába. Legalábbis ezt gondolhatnánk, a cselekmény mégsem ebbe az irányba terelődik. Kényes témája valójában inkább körülménye a filmnek, semmint központi eleme, ez a túra ugyanis elsősorban főszereplőnk identitáskrízisébe vezet egyre instabilabbá váló elméjén keresztül.
A film elbeszélésmódját is főszereplőjének elmeállapota definiálja. Max helyzetét rövid, bevillanó visszaemlékezésekből ismerjük meg, amelyek újra és újra megszakítják a történetfonalat, ezzel mintha betekintést kapnánk a karakter ingatag pszichéjébe. Ezek a visszaemlékezések keverednek a film második felétől megjelenő hallucinációkkal és álomképekkel, így a valóság és fantázia közti határ lassan elmosódik és vele együtt maga a mondanivaló is. A film számos izgalmas témát vet fel és kezd is neki a feldolgozásnak, de rendre félbehagyja őket, végül már azt is nehéz megállapítani, hogy valójában mit is szeretne közölni.
 Jelenetek a filmből |
Ezt a bizonytalanságot csak tovább erősíti, hogy a film műfajilag is behatárolhatatlan. A cselekményleírást olvasva és az előzetes alapján izgalmas thrillerre számítanánk, ráadásul a film látványvilága is inkább a skandináv krimikre emlékeztet. Olyan címmel, mint az Öngyilkos túra, joggal várhatnánk pörgős eseményeket, itt viszont erről szó sincs. Az Aurora gyanús előjelei és vészjósló motívumai nem kerülnek fókuszba, pedig a bizarr hotel rengeteg kérdést felvet. A különösen viselkedő személyzettől a szürreális szabályokig minden jel nagy titokfeltárásokra és izgalmas csavarokra enged következtetni, a forgatókönyv azonban elébemegy minden feltételezésnek, és nem válaszolja meg a feltett kérdéseket.
Akció és valódi történések híján a film túlbonyolított szimbolizmuson keresztül kommunikálja mondanivalóját. Olyan motívumok, mint a mentális traumák feldolgozása, vagy a kontroll elvesztésétől való félelem központi szerepet kapnak Max belső utazásában, és az ebből fakadó feszültséget közvetíti a film nyomasztó atmoszférájával. Sajnos, a szűkös eszköztár nem engedi elég mélyre merülni ahhoz, hogy valódi üzenetet tudjon megfogalmazni a metafizikai síkról. Ez a nem elég tudatos történetmesélés mellett betudható a Trónok harcából frissen érkezett főszereplője hiányosságainak is. Nikolaj Coster-Waldau nagyon meggyőzően alakít intenzív, klasszikusan férfias hősöket, drámában ellenben kevesebb tapasztalata van, és ez nagyon is érződik Max megformálásában. Egy ilyen visszafogott és érzékeny karakter hiteles ábrázolásához nüanszos játékra lenne szükség, ez pedig láthatóan kifog a dán akciósztáron, ami miatt egy érdektelenül egyoldalú karakter fejében maradunk a játékidő teljes kilencven percében.
A film minden eleme komoly potenciállal rendelkezik, mégsem tudja kihasználni egyiket sem. Részben azért, mert nem elég vakmerő, legtöbb hibája mégis abból fakad, hogy az önmagában jól működő darabjai nem illeszkednek egymással. Ugyanúgy lehetett volna remek műfaji film, mint mélyen szántó szerzői alkotás, valahogy mégis megreked a kettő között félúton és hamar a jégbe fagy.