Ha a mennyben külön páholy létezik a párhuzamokat kedvelő mentális légtornászoknak, a helyet bizonyára a sokféleség jellemzi. A multiverzum elméletét pártoló tudósok mellett már most bérelt helye van Láng Zsolt erdélyi írónak is, biztosítja azt a 2019 őszén Bolyai címen megjelent regénye.
Kötetében a főszerepen két karakter – a Bolyairól szóló regényén svájci ösztöndíja során dolgozó szerző és a matematikus maga – kénytelen osztozni, prímszámokkal sorjelzett fejezetek alatt. Hogy utóbbi melyik Lángnak, a kötet szerzőjének, vagy a nevét viselő, fiktív, könyvbéli írónak a gyermeke, az persze már önmagában remek kérdés. Utóbbi a lehetetlen világ párhuzamainak még lehetetlenebb metszéspontja.
A kötet címét viselő történetszálon az inkább fantáziából, mintsem tényekből megrajzolt fiatal matematikus épp hazaköltözik Marosvásárhelyre, hogy onnantól személyiségét a matematikai problémák és az apjához való, szeretetre és gyűlöletre épülő ambivalens viszony határozza meg. A nőkkel és a szexszel, illetve a társadalmi hierarchiával való kapcsolata másodlagos, de nem független agyának matematikai kötött pályájától, élethelyzeteire mindig ránehezedik a matematikai gondolkodás súlyos rétege. Édesanyja elvesztése apja folyamatos vádaskodását váltja ki, és néhol a narratíva útját metsző, epizodikusan átvonuló nőalakokat eredményez, gyermekei és házassága is csupán röpke periódusai az életének. Konfliktushelyzetei jóformán önmagukat generálják, apjával mindketten lobbanékony természetűek, nemeuklideszi geometriáról folytatott állandó küzdelmüket sikeresen helyezik a hétköznapok és a matematika kevert síkjára. Harcuk természetét jól példázza, hogyan alakul könnyedén egy párbaj jelenete is személyeskedésben és matematikai kérdésekben gazdag levél-csatározássá. Bár Bolyai János önmagát véges istennek titulálja, és utolsó erejével önnön nagyságáról hallucinál, gyakran bizonytalanodik is el saját jelentőségében.
Kétségeinek, ha a valóságban nincs is, a regény-univerzumban van alapja. A fikciós nadrágot ugyanis a dualitás másik pólusa, a Svájcban ténfergő Láng viseli. Utóbbi Bolyait imádja, de hatástalanítja is egyben, amikor a matematikus egyébként időrendben épülő történetszálát annak méltatlan halálával kezdi. Könyvünk szerzője éppen ezért láthatóan biztonsági játékos, univerzumának fikciós voltát is jó előre tisztázza. Valahol igaza van persze, a felelősség nagy, figurájának esélye van arra, hogy új Bolyai-képként vonuljon be a magyar köztudatba.
A könyv epizodikus felépítése nemcsak a két cselekményszál fejezetenként való váltogatásából áll, de számos, csak röviden felsejlő, potenciális mellékszálat is feldob. Ez a rendkívül gazdag mellékszereplő-gárda a regény igazi erőssége. Láng a svájci ösztöndíja alatt nem csak irodalmi univerzumának két szuperhősével – Rakusával és Krasznahorkaival – fut össze, de különösebbnél különösebb figurákkal is. Az ösztöndíjas írói lelkialkat-tár minden egyes tagja – például az önbizalomhiányt még csak hírből sem ismerő litván nőcsábász vagy az élete szerelmét gyászoló, két lábon járó román „mélabú” – megérdemelne egy önálló kötetet. Könyvbéli Lángunk küszködik önként vállalt feladatával, a digitalizált Bolyai-hagyaték átböngészése helyett inkább Svájcban tesz kulturális körutakat, hogy a környéken felfedezett ismerős arcok mögé történeteket képzeljen, elmerengjen a saját múltján, vagy megismerkedjen a nem egészen épelméjű dr. Jörggel. Bolyait sem hanyagolja persze, de dr. Jörg különös, halottakat feltámasztani vágyó kísérleteivel, szerelmi háromszögével és gyilkossági ügyével mégis csak rendkívül szórakoztató, bár sztereotip figura. Mindezek ellenére Láng rajongásig becsüli Bolyait, elfogultság, figyelemzavar és némi komolytalanság jellemzi viszonyát a matematikushoz. Minduntalan a zsenialitását hangsúlyozza, jelentőségét félkomolyan Einsteinnel egy magasságba (lehetőleg inkább fölé) helyezi. S mindezt a különös szerkezet és a nyelvi légtorna ellenére is néha kifejezetten klasszikus, lovagias modorban teszi.
A regény kétpólusú párhuzamossága időnként zavaróan beláthatatlan sugárúttá bővül, vígan száguldozik rajta nem csak Láng és Bolyai, de az idősebb Bolyai, Gauss és a svájci ösztöndíjat élvező írók hada is. Járgányuk különböző, céljuk egy: önigazolás.
Láng szerencsére íróként otthonosan mozog a nyelvi virtuozitásban, jeleneteit képregényként, könnyedén, gyorsan pörgeti végig. Érzelem-katalógusa kimeríthetetlen, ő maga hatalmas, változékony kaméleon, amit nyelvkezelésének finom váltásai is mutatnak.
Bolyai a könyv másik domináns pólusaként szeretkezés közben is a prímszámokat sorolja, éjjel-nappal nagy művén dolgozik, amikor pedig nem, a tökéletes nyelv megteremtésén munkálkodik vagy az életét kommentálja meglepően kortárs káromkodásokkal. Könyvbéli identitását azonban mindenekelőtt képességei adják. Utóbbiak problémásak kissé. Mára – a 21. századra –az emberiség számos zsenit kitermelt már, halmazuk lassan telítődni látszik, a puszta nagyság immár nem tesz érdekessé senkit, arról nem is beszélve, hogy a matematikai tartalmat a laikus olvasó (és e recenzió szerzője is) csupán jóváhagyó hümmögéssel, de némi bizonytalansággal szemléli. És mi marad ebből a fiktív Bolyaiból, ha kivonjuk személyiségéből a zsenialitást? Nem sok, egy regényhez önmagában biztosan nem elég. Ekkor siet azonban segítségére Láng, aki életet lehel belé, saját történetszálából sokszor átpillantva hozzá, hogy kihalásszon a zsenialitás mögül pár emberi jellemzőt. Láng tehát újraéleszti a legunalmasabb karakter címre pályázó Bolyait. „A jelenet dramaturgiája azt kívánta, én szólaljak meg” – kommentálja az író saját történetszálát. Bolyai egy fél karakter, Láng másfél, együtt szépen kitesznek egy párt.
Láng Zsolt könyve persze nem életrajzi mű, még csak nem is a Bolyai-hagyaték feldolgozása, hanem egy szellem megidézésének kísérlete. Ha pedig valaki elégedetlen lenne ezzel a felállással, gondoljon arra, Bolyait bizonyára lenyűgözné a tudat, a multiverzum ma egy tudományosan potenciális világkép, és amennyiben valós, végtelen számú Bolyai-variáns mászkál odakint… És akkor mindenki válogathat kedvére.