A távolságot növelik a naiv érzelmi közhelyekkel operáló képek, mint a svájci Ferdinand Hodler művei, akinek ilyen gazdagságban először mutatták be életművét hazáján kívül.
 Önarckép rózsákkal, 1914 |
A szimbolizmus mint irányzat gyakran úgy működik, mint a csúszda: némely életmű egyes szakasza lesiklik rajta, de kevés marad teljességgel és véglegesen rajta. Gauguintől kezdve hosszú a sora a szimbolista látásmóddal kokettáló művészeknek, s többnyire nem is lehet véglegesen bezárni őket a kategóriába: sem Klimt, sem Holman Hunt, sem Munch nem lenne érthető, ha csak ebből a közelítésből elemeznénk őket. Nagy neveket említettünk, holott nem ez a jellemző a szimbolista festészetre: akiket ide lehet terelni, jobbára szűk ismertséggel rendelkeznek; nem ők az igazán nagyok, hanem a látásmód, ami új csapást nyitott a művészetek történetében. Ferdinand Hodler neve is épp csak említődik a témával foglalkozó irodalomban, társai többségéhez hasonlóan kevésbé ismert képviselője az irányzatnak. Személye arra is jó példa, miként mosódik olykor egymásba szecessziós és szimbolista szándék: a bécsiek 1904-ben a Sezession kiállítására hívták meg.
Ferdinand Hodler szinte napra pontosan egyidős a mi Csontvárynkkal, egy évben, 1853-ban születtek, s haláluk időpontja között is alig van különbség. Hodler 1918-ban, csupán egy évvel korábban hagyta itt az árnyékvilágot, mint jóval tehetségesebb – és problémásabb életű – magyar kortársa. Nem véletlen az életút nehézségeire való célzás, mert a Szépművészeti Múzeum kiállítása bőbeszédű írásos bevezetővel indul Hodler életéről. Hatásvadász módon meglehetősen borúsan kezdődik (vagy csak a szimbolistáknak kijáró titokzatos kór kötelező felemlítésével?), miszerint 1860 és 1885 között meghal a művész apja, anyja és valamennyi testvére tüdőbajban – írja az első sor. Nagyon szomorú, de a huszonöt év alatt lezajló eseményekről talán túlzás azt sugallni, hogy záporozott a dráma a művészre. A következők ennek ellent is mondanak, mert – a művészlét elengedhetetlen hullámvölgyei ellenére – Hodler élete úgy hasít előre, mint a nyíl, szakmai fejlődése mellett elfogyasztott négy élettársat, s 65 éves korában hunyt el.
 Az igazság II. |
Hodler korai képei láttán a mi gödöllői Nagy Sándorunk is eszembe jutott nem egyszer, megállapítván, hogy utóbbi jobb, bár ez szubjektív ítélet. Már a kezdeti – az akadémikus képzettség rajzi fegyelmét éteri hangulatokat sugalló természetlátással összeolvasztó – periódusban is előtör a svájci művész metafizika iránti vonzalma, ami egykettőre beteríti egész festészetét. A bemelegítő portrékat hamarosan nagylélegzetű (pontosabban: nagylélekzetű), elvont érzelmi állapotokat megszemélyesítő képek követik, s már a 80-as években megszületnek dekoratív, többalakos óriásvásznai. Ezek általában allegóriák, mégpedig a többnyire sötét tónusú érzelmi tartomány megjelenítései. Kívül-belül nagyszabásúnak szánt alkotások – falképnyi méretek, zengő mondanivaló – bennük a szimbolizmus szinte valamennyi tematikai ismérve elosztódik: halálélmény, erotika, szentimentális érzülettel töltött misztikum, ráadásul olyan tételesen, hogy akár fel is mondható belőlük az irányzat tézise.
Hodler témái viszonylag szűk skálán mozognak: többnyire a lélek riadalmait vagy a földi megpróbáltatások előli elvágyódás kínját önti férfi- vagy nőalakba. Művein átsüt a mély érzelmi meggyőződés, talán túlontúl is, s némely képe előtt olyan érzésünk van, hogy az eszmék iránti áhítat maga alá gyűrte festői képességeit. Ettől aztán naiv és áttetsző szájbarágásnak hatnak tablói, erőből végzett gigászkodásnak, amelyek sajnos többször is jobban emlékeztetnek ripacs színészek tréningjére, mint hiteles lélekállapot-közlésre.
 A csalódott lelkek, 1892 |
Jól érzékeltetik Hodler gondolkodását a sokatmondó címek: Egy szenvedő lélek, Haragvó, A kiválasztott lelkek, Életutak, A csalódott lelkek, Feloldódás a mindenségben – amilyen patetikusak a címek, épp olyan didaktikus a megjelenítésük. Amit mind meg lehetne bocsátani, de a halálközelség általa aposztrofált élményét – még a szimbolisták kötelező dekadenciáját is beleszámítva – nehezen lehet elfogadni, ugyanis saját morálja (és/vagy pszichéje) kérdőjeleződik meg. Szemérmetlenül bőségesnek tűnik ugyanis haldokló szerelme utolsó stádiumairól rajzolt – a budapesti kiállításon is látható – sorozata, ami olyan intimitást tesz vizsgálat tárgyává, melyet „a cél szentesíti az eszközt” elv sem mentesíthet a perverzió vádja alól.
 A kiválasztott, 1893/94 (Forrás: szepmuveszeti.hu) |
Hodler egyáltalán nem az a magaslat a festészetben, ami Maeterlinck az irodalomban. Nos, ebben jó nagyot tévedtem. Eredeti kérdésem ugyanis, hogy vajon a mai a legalkalmasabb pillanat-e a látványosan dekoratív, de kétséges szellemiségű életmű bemutatására, értelmetlenné vált abban a pillanatban, amikor valaki elmondta, hogy sírva fakadt a kiállítás végére. Előtte azt hittem, ha ezt a tárlatot véljük reprezentatív szükségletnek, akkor nagyon rossz véleményünk van magunkról. Most helyesbítek, a Szépművészetiben kor-érzékenyen tervezik a kiállításokat, ezután Gustave Moreau mítoszai, majd Alfons Mucha szépasszonyai következnek, éljen hát a kifürkészhetetlen szépség!
A kiállítás megtekinthető 2008. december 14-ig.
V.ö. Götz Eszter: A párhuzamok látnoka
Kürti Emese: Hegymászó Svájcból