Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy című könyvét először 2011-ben adta ki a Gabo Kiadó Bihari György fordításában. 2019-ben a Helikon The Irishman – Hallom szobafestő vagy címmel jelentette meg újra, ezúttal utószóval kibővítve. Az új kiadás címe és borítója már a Scorsese-filmet is felidézi. El kéne döntenem, hogy érdemesítsem-e ajánlásra, vagy beszéljem le a kötetről a leendő olvasót.

Le kell szögeznem, hogy szeretem a jól megcsinált maffiafilmeket, a jól megírt maffiatörténeteket és dokumentumregényeket, másnéven tényirodalmat. És egy vallomással is tartozom: Az ír film előtt fogalmam se volt róla, ki az a Jimmy Hoffa. Szégyen, de így van, a 20. század egyik legnagyobb, megoldatlan rejtélye nem jutott el hozzám. Eleinte ettől kicsit kusza is volt a film története, de azután elkaptam a szálat: van egy ember, aki parancsra öl, van két pártfogó-barátja, idővel az egyik utasítására kinyírja a másikat, hogy őt semmiképp ne végezzék ki, és túlél majdnem mindenkit, végül ágyban, párnák közt hal meg, szabadon, amennyire szabad lehet valaki egy öregek otthonában, kicsit szentimentális lelkiismeretfurdalással. Közben kiderül, ha csak utalásszerűen is, hogy a szervezett bűnözés összefonódik a politikával, és lehetséges, hogy ez okozta JFK halálát Dallasban. (Ez utóbbi feltételezés a könyvben igen nagy hangsúlyt kap.)

Azután ezzel a filmből szerzett részleges előismerettel és őszinte kíváncsisággal elolvastam Brandt „tény”regényét (tény: megalapozott állítás, a valóságot tükrözi). Műfaji meghatározás: tényirodalom, létező hősöket, valóban megtörtént eseményeket feldolgozó, hiteles bizonyítékokon, adatgyűjtésen alapuló szépirodalmi alkotás.

Nos, az egyik kis bibi, ahogy ezt majd látni fogjuk, hogy némely esetekben nem tudni, mennyire bizonyított néhány állítás, de nem az olvasó tiszte, hogy újabb nyomozást indítson Jimmy Hoffa eltűnésével kapcsolatban.

Akit nem zavar a laza szerkesztettségű, időnként nehezen követhető meseszövés, az olykor rejtvényfejtői készségeket kívánó hosszú mondathalmok sokasága (és ez nem a fordító hibája), szóval az, hogy a könyv szépirodalmi elvárásoknak semmiképpen se felel meg, aki nemcsak Frank Sheeranre kíváncsi, hanem arra is, hogy egy volt nyomozó, ügyész, majd védőügyvéd és végül műhibákra szakosodott ügyvéd hogyan csinál önreklámot magának, tehát érdekli a szerző is, aki a viszonylag terjedelmes utószóban (129 oldal az 531-ből) pletykál és önmaga körül forog, valamint sűrűn megismétli, amit oldalakkal korábban már megírt, az feltétlenül szerezze be a kötetet.

Aki viszont arra kíváncsi, hogyan reflektál egy minimum huszonötszörös gyilkos, profi kivégzőlegény saját életútjára, amely életút valószínűleg a szereplők (kérdező és kérdezett) szándékától függetlenül megmutatja nagy általánosságban, kortól, nemzettől függetlenül, hogyan válhat valaki mintegy önként gyilkológéppé, az semmi esetre se hagyja ki ezt a könyvet, akkor sem, ha a szerző szerzői minőségében mélyen alulmúlja főszereplőjét.

A majdnem öt éven át készült interjúk során az idős és beteg Frank Sheeran végül bevallotta Charles Brandtnek, hogy több mint huszonöt embert ölt meg a szervezet utasítására, köztük jó barátját, a fuvarozók szakszervezetének vezetőjét, Jimmy Hoffát is, aki Bobby Kennedy nagy bánatára összekötötte az alvilágot a legális világgal, ahogy Michael Corleone szerette volna a Keresztapa III-ban.

Frank Sheeran olyan szobafestő, aki az ácsmunkát is elvégzi, vagyis bérgyilkos, aki, ha kell, eltakarít maga után (bár Hoffa esetében azért ezt a feladatot nem rá bízták), azaz elkészíti a koporsót. A maga területén mondhatni komoly karriert futott be, és életben maradt.

A könyv egyik nagy érdeme, hogy Frank elbeszélése és önreflexiója alapján egészen pontos képet kaphatunk arról, hogy válhat egy abuzáló, tekintélyt parancsoló apa sokáig engedelmes, csak a társadalom ellen lázadó fiából a második világháború 411 bevetési napja után – szolgálat az olasz front lövészárkaiban, majd Dachau felszabadítása – békében jövőkép nélküli, tehát megkeseredett és gátlástalan, már-már szociopata bérgyilkos.

„A harcban az ember gyorsan megtanulja, ha addig nem tudta volna, hogy bizonyos szabályok nagyon szigorúak, és senki sem hághatja át őket. …A harc előtt nem fűlt a fogam az engedelmességhez, de ott megtanultam, hogy azt tegyem, amit parancsolnak… Ütközet vagy partraszállás előtt kissé feszült az ember az idegességtől. Ahogy a lövöldözés elkezdődik, ennek vége. Akkor teszed, amit tenned kell. Csak ütközet után fogod fel, hogy mi volt.”

Ahogy túlélte a háborút, úgy élte túl megbízóit és kollégáit is, végül ő maradt egyedül, aki szabadon és öreg korában halt meg, hála „keresztapjának” aki, ahogy Frank számolta, hétszer mentette meg az életét, azaz jelezte, hogy vagy az ír lő, bizonyítandó lojalitását, vagy őt lövik le. Frank nem a villamosszéktől való félelmében kezdett mesélni a múltjáról, vagyis nem lett megvetett vamzer, végig tisztelettudó és tiszteletet követelő férfiú maradt. Hogy mi késztette a beszédre, azt nem tudjuk, valószínűleg nem a feloldozás utáni vágy, azt megkaphatta a paptól is.

Míg nézőként ügyelnünk kell, hogy ne azonosuljunk Sheerannel, hiszen mindent az ő szemével láttunk, a könyvben erre nincs nagy szükség, a szerző ugyanis rendre megszakítja az ír monológjait a közéjük illesztett magyarázó megjegyzéseivel.  Ezek között vannak jogos közbevetések, részben a világháborús eseményekről, különös tekintettel Patton tábornok nem túl ízléses lelkesítő beszédére: „…öljenek és öljenek, mert minél többet ölnek meg most, annál kevesebbet kell később…”, részben naplóbejegyzésekről, illetve a maffia-világ kapcsolati hálójának ismertetéséről. A probléma ezekkel a közbevetésekkel a stílust és fogalmazást leszámítva az, hogy sokszor tényként utalnak csak másod- vagy harmadkézből kapott információkra is. Híresztelések és valódi tények összemosódnak tehát, s így maszatossá válik tulajdonképpen minden olyan sor a könyvben, ami nem Frank Sheeran szövege.

Van, aki szerint a könyv letehetetlen. Nos, szerintem letehető. Tulajdonképpen el se kéne olvasni. Vagy csak azt a részét, amelyik arról számol be, hogyan válik valaki kitaszítottá, amorálissá, hogyan láthatjuk megmentőnknek azt, aki gyilkosságokba visz bele. Nagy tanulság ez, a vakságról, a félrenézésről, az önigazolásról. De nem nagy regény, nem jó szöveg.