„Mért vagyok én kénguru?” – kérdezi Karinthy Frigyes egzisztenciál-akcionista Ibsen-paródiájában Hjalmár az őt erszényes emlőssé minősítő („Hjalmár, te kénguru.”) gyerekkori barátjától, Nyafsontól, aki szabatosan meg is adja neki a választ: „Mikor tegnap megmutattad nekem a kéngurut, egyszerre világosság gyúlt a fejemben. És rájöttem a mi nagy, borzasztó végzetünkre. A mi lelkünk olyan, mint a kénguru lelke, amely felszökik, magasra tör –: de nem tud megállni a négy lábán.” Majd azután jó tanáccsal is ellátja: „És, Hjalmár – vigyázz a kéngurura…! Vigyázz a kéngurura!…” Ámde hiába, Hjalmár felesége, Butta végül csak bejelenti a szörnyű hírt: „A kénguru megdöglött.” A bánatos férj pedig – Gregor Samsát megszégyenítő bájjal – átváltozik lomhán lóduló fájdalommá: „nyelve kilóg, szemei becsukódnak, arcvonásain valami rémes, tehénszerű szelídség ömlik el. Az asztal tetejére ugrik, onnan a plafonra.”

 

A miskolci Játékszínben a norvég drámaíró Hjalmar Ekdalja (Fandl Ferenc hibátlan alakításában) már az előadás legelején átváltozik – ezúttal lajhárrá. És lekvárrá. Lajhár Lekvárrá. Mint ahogyan A vadkacsa összes többi szereplője is humorosan felturbózott nevet kap: Verve Tipor (Ibsennél az idősebb Werle), Gríz Verve (Gregers Werle), Rejlik doktor (Relling doktor), Kedvíg (Hedvig)… Ami bizony nagyon zavarba ejtő volna (valamiféle kényszeres Karinthy-utánérzésnek hatna) – ha nem azzal kezdődne az előadás, hogy a színpadot eltakaró, osztott felületű, kifeszített papírvászon mögött árnyalakokként, azaz teljességgel elidegenített formában látjuk és halljuk az Ekdal család tagjait (akikről tehát ekkor még nem tudhatjuk, mert nincs feltűntetve a színlapon sem, hogy valójában Lekvárék). A papírlepel az előadás első harmadában fokozatosan leszaggattatik. Feltárul a nézők előtt az előadás jól működő doboztere, amelyet a rendező Rusznyák Gábor tervezett, és amelynek fiók- vagy szekrényajtószerű hátsó nyílásain rendszeresen megjelenik egy-egy szereplő vagy szereplőpár – az elsődleges térben zajló események időben, térben és más reflexiós-modális síkokon elcsúsztatott kiegészítéseiként, párhuzamaiként és ellentéteiként. De van úgy is, hogy a színpad előterében halljuk egymás mellett a mondott és a gondolt tartalmakat – mint például: „szívből gratulálok” versus „dögölj meg”. És noha minden bizonnyal hasogatják a finnyás ízlésű nézők érzékeny hallójáratait az olcsón harsány „Lajhár” és „Lekvár” nevek, de ugyanakkor azt is érezzük, hogy azért most mégiscsak átgondoltan szándékolt lehet ez a túlrajzolt zavarkeltés. Merthogy a színészek tényleg természetesen használják a bizarr jelentésű, ámde korrekt norvég hangzású kereszt- és családneveket. És ez a lényeg (a színházban): a művi működőképessége, a nem-természetes mégis-természetessége.

 

Ráadásul Lajhár Lekvár tényleg komoly változáson esik át: kedélyesen lusta, kényszeresen viccelődő, mindeközben feddhetetlen múltúnak vélt, feleségét imádó és vérszerintinek hitt lányát dédelgető családfőből lesz egyszer csak felesége titkolt múltjával szembesülő és immár nem vérszerinti lányát elveszítő tragikus hőssé – egy nem-tragikusnak tűnő (tűnni akaródzó) világban. Persze tudjuk jól, mivel már megismertük az előtörténetét, hogy Lajhár azért fárasztja a családtagjait – és velük együtt minket, nézőket is – a hol jobban sikerült, hol kínosan ható vicceivel, mert ezzel is csak leplezi önmaga és környezete előtt, hogy őbelőle bizony nem az lett, ami pedig szeretett volna lenni. Az apák hibáinak, bűneinek következtében nem lehetett belőle orvos, csak mentős. Egyébként tartalmas élmény volt a bemutatón végigkövetni a színpadi átváltozás-történettel párhuzamos nézőtéri történetet: ahogyan fokozatosan ritkulnak, majd teljességgel elmaradnak a jobb-rosszabb vicceket díjazó kacajok. Továbbá az előadás egyik járulékos erényének tűnik, hogy a közéleti utalások és kikacsintó kotyogások jó arányban és arányérzékkel simulnak bele a játékszíni szőttesbe (az egyik emlegetett alakot például Nernernek hívják).

 

Kívánnivalót – de hát ez vastagon ízlés dolga – inkább a zenei anyagok válogatása hagyott maga után. Az olcsó vagy nyálas zene bizony színházban alkalmazva is olcsó és nyálas marad. Hacsak nincs kezdve valami az olcsósággal és nyálassággal. Itt most érzésem szerint nem mindig volt. Bár a titkok lelepleződésének éjjelén, az idős Verve (Gáspár Tibor) esküvőjén, éppenséggel olyan zene szól, amilyen efféle alkalmakkor általában szólni szokott, akár a valóságban, akár a filmeken. Mintha – hogy északról indítsam a mozgóképes párhuzamok sorát – Lars von Trier Melankólia című filmjének első részét jól nyakon öntötték volna Paolo Sorrentino Nagy szépségének Fellini Rómáját vagy Antonioni Éjszakáját idéző audiovizuális utánérzésével. És hát nem véletlenül említek filmeket, hiszen a miskolci alkotók Ibsen színműve mellett az ausztrál Simon Stone által írt és rendezett esküvős moziból (The Daughter) dolgoztak, jó ízléssel lekvárosítva, lajhárosítva a szereplőket. És legfőképpen nyelvi és dramaturgiai síkon bevadítva, felfokozva az eredeti vadkacsatörténetet. Nekem csak egyetlen elem tűnt túlzónak: a vétlen áldozat Kedvíg (Mészöly Anna) mellett feltűnő Botlik (Farkas Sándor) homoerotikus komplexusa, amely lélektanilag persze kellőképpen indokoltnak tetszhet a nevetségesen macsó apa, Rejlik doktor (Salat Lehel) gyanús harsánysága mellett, ámde dramaturgiailag inkább terheli, mint gazdagítja az előadást. (Botlik egyik magánbeszéde alatt például sokan nevettek a nézőtéren, pedig nyilván nem harsány mulatságul kínálta fel alkalmi vallomását az Ibsen-mű volt teológusának Rusznyák-féle alakmása.)

 

De mondjuk – egyetlen találó részletet kiemelve végül a sok lehetséges közül – aligha lehetett volna jobban jelenünkhöz igazítani az igazság akarásának bajnokát, a fiatalabbik Vervét (Harsányi Attila), mint ahogyan megismerhetjük őt a miskolciak Ibsen-átiratában: egy fundamentalista vallásos gyülekezet Kanadából hazalátogató tagjaként, aki ahelyett, hogy a körülötte élő emberek esendőségeire figyelne, folyton-folyvást csak Istent emleget és Sátánt kiált. Mondja a magáét. És teszi a kizárólagosan helyesnek hitt dolgát. Ami még sosem vezetett semmi jóra. Ibsennél sem, Rusznyákéknál sem. Viszont Gríz Verve – a társulat színészei által meggyőzően alakított szereplőtársaival együtt – ezáltal mégiscsak részese lett annak a színházi kalandnak, amely, óhatatlanul részleges és részrehajló tapasztalataim szerint, az utóbbi évek magyarországi Ibsen-értelmezéseinek egyik legjobbika (a Stúdió K-ban bemutatott Babaház és Peer Gynt előadások mellett, az előbbi Jeles András, az utóbbi Hegymegi Máté rendezésében).

 

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház oldalán itt található.