Arra az esetre, ha a cím nem riasztaná el kellőképpen a gyanakvó olvasót, még azt is elárulom, hogy a szerző második generációs haiti bevándorló, barna bőrű, biszexuális (írónő párjával nemrég eljegyezték egymást), és horribile dictu még kövér is. Azokra, akik mindezek hallatán nem hajítják el elszörnyedésükben a könyvet, tartalmas olvasásélmény vár.
Aki valamelyest járatos a témában, a cím alapján talán arra számít, hogy a feminizmus (össze)különböző irányzatai feszülnek egymásnak. Vajon mi történhetett, talán a szerző – elképzelni is rossz – a liberális feminizmus főbűnébe esett? Esetleg őt is a „transzkritikus” feministák vették elő, és (utalva A szolgálólány meséjének rendszerhű nőalakjára) jól leLydianénizték, mint nemrég a csodálatos egyiptomi-amerikai feminista írót, Mona Eltahawyt? A bevezetőből rögtön kiderül, hogy nem ez történt; Roxane Gay saját magára méri önként (persze nem kevés iróniával) a kritikát, és egészen más okból: úgy gondolja, hogy ő nem felel meg az ideális feminista képének, pl. a populáris kultúra szexista termékeihez való személyes viszonyulása miatt.
A 380 oldalas esszégyűjtemény öt részre oszlik – a bevezetés után a gendert, a szórakozást illetve faji kérdéseket középpontba állító szakaszokat személyes írások fogják keretbe. Goitein Veronika fordítása többnyire korrekt, élvezetes – külön értékeltem, hogy a nehezen magyarítható, eddig kínosan az angol változatban meghagyott „trigger warningra” ha nem is teljesen pontos, de épkézláb javaslattal ("tartalmi figyelmeztetés") tudott előállni. Két fontos hibát viszont találtam. Egyrészt, nagyon nem szerencsés a reprodukciós jogokat „a gyermekvállalás szabadságának” fordítani. Ez drasztikusan félreérthető és nem teljes: az eredeti fogalom igen hangsúlyosan tartalmazza a gyermeket nem vállalás (mondjuk ki: abortusz) szabadságát is, és a megnyirbálás leginkább az erre vonatkozó jogokat fenyegeti. Másrészt, Az Amire éhezünk című fejezetben (az Éhezők viadala értékelése, és Katniss sokat kibíró, erős karakterének méltatása közben) a szerző az őt magát ért csoportos szexuális erőszakról számol be. Ez, ellentétben a 185. oldalon írottakkal, nem középiskolás korában történt: az amerikai „middle school”-ba 12 és 14 év közöttiek járnak – azaz a bűncselekmény elszenvedésekor Gay még gyerek volt.
Az ideális feminista képe, amire a szerző többször visszautal, jobbára csak a fejében létezik – ő is tudja, hogy nincs Központi Feminista Bizottság, amely a „feminista” feliratú jelvényeket az érdemek szerint osztogatja és a „kihágások” (pl. lábborotválás, sztereotip nőies ruhadarabok viselete, vagy a Blurred Lines hallgatása) miatt visszavonja. És itt el is érkeztünk a koncepció fő problémájához: az ideális feminista képét Gay részben elvhű következetességből, részben viszont a közismert elmarasztaló sztereotípiákból (humortalan, férfigyűlölő stb.) alkotja meg, és így akarva-akaratlan újratermeli a feministákhoz tapadó negatív képzeteket. Miközben meg akarja győzni az olvasót, hogy látszólag antifeminista preferenciák, viselkedésformák mellett is lehet elkötelezett híve a nemek egyenlőségének, elfelejti tisztázni, hogy önmagában attól még nem lesz egy döntés feminista, hogy feminista nő hozta. Egyetértek vele abban, hogy nem célravezető, ha a nők egymás felett ítélkeznek, ugyanakkor ez még nem zárja ki, hogy mi magunk ne törekedjünk a hitelességre és a fejlődésre. Azaz, ne torkolljon a nagy engedékenység „minden belefér”-feminizmusba.
A személyes írásokban megismerjük, milyen nehézségekkel küzd a szerző a nemi és faji előítéletek közepette, és hogyan nyomasztja PhD hallgatóként, majd kezdő egyetemi oktatóként az imposztor-szindróma. Hobbija a Scrabble – a versenyeken bőven találkozik mansplaininggel, azaz egyes férfiak leereszkedően kioktatják. Gay a különböző társadalmi egyenlőtlenségeket egymással összefüggésben szemléli, azaz a metszetszemlélet jegyében gondolkodik, ugyanakkor elítéli az azzal legtöbbször tévesen társított „elnyomottsági versenyt”.
A legtöbb esszét a Gender és szexualitás című rész tartalmazza. A Nem azért jöttem, hogy barátokat szerezzek című írás azt a kérdést boncolgatja, hogy van-e joguk a nőknek, fittyet hányva a nemi alapú kettős mércére és a kötelező cukiságra, ellenszenvesnek lenni, illetve íróként ellenszenves női szereplőket alkotni. A szexuális erőszak felelőtlen nyelvezete című fejezet megvilágító erővel mutatja be, hogy a média bűnpártoló szóhasználata miként járul hozzá a nők elleni erőszak össztársadalmi bagatellizálásához, egyben az áldozat hibázatásához. További esszék foglalkoznak olyan kérdésekkel, mint pl.: Hasznosak-e a tartalmi figyelmeztetések? Elvárható-e a meleg közszereplőktől a coming out a sorstársak helyzetének javítása érdekében? Hol vannak a megengedhető humor határai? Miért állítják egyes nők, hogy a népszerű rappertől, a volt partnerét, Rihannát bántalmazó Chris Browntól még az erőszakot is elviselnék?
Viszonylag szigorú még A szürke ötven árnyalata kritikája, meglepően elnéző azonban a szerző a populáris kultúra azon termékeivel szemben, amelyek nem tartalmaznak közvetlen erőszakot. Emiatt sajnos nem bontja ki kellőképpen az összefüggést a nemi sztereotípiák, a hatalmi viszonyok és a nemi alapú erőszak között. A harmincas-negyvenes magyar olvasók emlékeiből is felderenghet az Édesvölgyi suli szerelmes ikrei című könyvsorozat. Más szerelmes könyvekhez, füzetekhez hasonlóan ez is rendkívül népszerű volt, ám egy másik tulajdonsága emítésre méltóbb: agymosó hatása célirányosan „megtanította” az elismerésre sóvárgó gyereklányoknak, hogy a fő értékük a külsejük, és a legfontosabb, amire törekedniük érdemes, a szerelem, és az iskolatársak körében való népszerűség. Gay efölött gálánsan elsiklik, és lelkesen hallgatja a nőalázó szövegeket tartalmazó slágereket is. Az utóbbiak egyikéről elismeri: „csak akkor élvezem, ha kiverem a fejemből, hogy gondolkodó ember vagyok.” Büszkén ragasztja saját homlokára a „rossz feminista” címkét, holott létezik éppen elég kiváló zene (film, könyv, stb.), amelyek élvezetéhez nem kell figyelmen kívül hagynunk a racionalitásunkat, illetve szintén érdekesek, de egyúttal konstruktívak is a fiatal lányok számára. Itt is van választásunk. A szerző a könyvben sajnos nem, de TED-beszédében kitér erre a szempontra.
A rassz kérdéseire vonatkozó részben változik az elnéző hangnem. Nekünk, kelet-európai feministáknak időnként irritáló lehet az amerikai interszekcionális írásokban a „fehér feminizmus” folyamatos ostorozása, de a Segítség című film elemzéséből megérthetjük, hogy miért fontos színes bőrű szerzőket is olvasni. Ez volt számomra a kötet legmeglepőbb írása: Gay alaposan helybenhagyja az általam annak idején naivan korrektnek ítélt filmet. Szerinte a fehér szerző és fehér rendező által tető alá hozott alkotás érdemtelen rokonszenvet gerjeszt a rasszista fehér szereplők iránt, bántón leereszkedő módon ábrázolja a fekete karaktereket, és olyan faji sztereotípiákat mozdít elő, mint a „varázsnéger”. Megkapja a magáét Tarantino és a Django elszabadul is (a 12 év rabszolgaság még valamelyest megússza), ugyanakkor Gay nem kíméli a fekete rendezők, pl. Tyler Perry munkáit sem. Szembetűnő, hogy a szexizmus terén meglehetősen elnéző Gaynek hirtelen semmi sem jó, és egyszerre minden bokorban rasszizmust lát.
Valószínű tehát, hogy az olvasó, részben a saját eltérő háttere folytán máshogy fogja súlyozni a felvetett problémákat, mint Gay, ugyanakkor a kötet írásai mindenképpen hasznosak és gondolatébresztőek. Esélyes, hogy a nehezebben befogadható elméleti eszmefuttatások helyett a közismert sorozatokból, filmekből, könyvekből kiindulás szerencsés stratégia, és többekhez fogja közel hozni a feminizmust. Amit aztán, ha megfogadják a szerző tanácsát, nem fognak fegyverként más nők homlokának szegezni.