Shakespeare-i mészárlás folyik az esztergomi várban. No, persze, nem párbajban, nem is hosszadalmas ítélkezések után sújt le sors a balszerencsésekre, izgékony és hatalmas őseink csupán csak takarítanak. Úgy csapják le az idegesen várt diplomáciai sikert zavarni próbáló egyedeket, mint a rossz helyen nőtt kórót. A kaszabolás elvi indoklása Géza fejedelem (Gáspár Sándor) esetében még úgy hangzik: „Ölnünk kell, Vajk.” Ám az általa már kereszténynek neveltetett, s holnaptól Istvánnak nevezendő Vajk (Kovács Tamás) kifinomultabban gondolkodik: „Lesznek, akiket egy magasabb cél érdekében meg kell fosztanunk az élettől.” „Lesznek, fiam.” – hagyja rá az apja.  

 

Szabó Magda, a drámaíró, a történelem-magyar-latin szakos tanár, megtalálta azt a könnyed és ironikus, köznapi és olykor mégis emelkedett jelenkori nyelvet, melynek segítségével a 44 évvel ezelőtti bemutatón megelevenedett a nap, amikor először próbáltunk becsatlakozni Európába, pontosabban a keresztények táborába. Nem ment könnyen. Szabó Magda a bonyolult alaphelyzetet csontig leegyszerűsítve tette mindenki számára érthetővé. Géza, aki – a darab szerint – minden ízében pogány maradt, s érzi háta mögött ravasz apósa, a már kissé szenilissé lett Gyula (Kuna Károly) ellenállását, no meg a Sámán (Rovó Tamás), s vele a nép tiltakozását, felismeri, hogy nem tehet mást, le kell nyelni, amit le kell nyelni. Mindazonáltal nem kevés aggodalommal látja, hogy gonddal iskoláztatott, már hívővé lett fia lelki békéje milyen könnyen helyreáll hevesebb akciók kapcsán is. Kétség esetén Vajk csak elismétel pár szent szöveget a kellő áhítattal, s már minden rendben is van. Béke, az nem lesz, de megyünk előre. 

 

Tucsni András, a Bagó Bertalan által rendezett fehérvári előadás dramaturgja formás keretjátékot írt az eredeti darabhoz, s igen jól tette. Az az igazság, végig is kellett gondolni, hogyan hat majd ez a mű a mai nézőkre. Mert jókat mondanak a szereplők, s az alaphelyzet máig megoldatlan feszültsége is sajnálatosan érvényes, de valami bársonyos moha azért csak belepte ezt a darabot mára. Az sem lehet véletlen, hogy a Jézus Krisztus szupersztár filmbeli vasállványzatát megismétlő díszlet és az ezeréves szabásvonalakat okkal követő jelmezek láttán egy tájékozott, ifjú néző a „magyar gyalog galopp”-ra tesz somolygó célzást a szünetben. Mit lehet hát tenni, hogy ne szegényedjék csúfondáros történelmi oktatófilmmé a játék? Még közelebb kéne hozni a mához? Ez történik. S bár a megoldás nem veszélytelen, és döccen is időnként az ötlet, megéled tőle a játék. 

 

Külföldi tévések magabiztos csapata lepi el a helyszínt, élükön a szavakész, decens riporternővel, Klara Ilmaninen asszonnyal (Pálya Pompónia). Beszámolnak a politikai fősodorhoz csatlakozó kis ország sorsdöntő nagyrendezvényéről, tökéletesen adva vissza az ehhez hasonló kortársi események hideg udvariasságát és szenzációvadász automatizmusát. A közvetítés képei színesek, élesek, azonnal a mához, a mai nézőhöz rántják a régvolt történéseket. Végül is ilyesmiket írhattak haza a hajdani követek saját uralkodóiknak annak idején. Ráadásul Szabó Magda részletező írói utasításait csak kicsit kellett megmozdítani, hogy efféle jelenetsor legyen belőlük. Nem állítom, hogy minden egyenes adásba került jelenet azonos szinten van, de az országimázs kezdődő fölvázolása például már látszik. „Építkezünk, persze… Monostort, kolostort, katedrálist, kápolnát, egyházi épületet…” nyilatkozik Géza, s a felsorolás végén beálló leheletnyi szünetben szinte hallani, amint a teljes nézőtér egyszerre nyeli vissza a jelent sújtó építkezésfajta ide illő nevét. A premier közönsége legalább is nem mondja ki.   

 

A második rész indító stábjelenetének hízelkedő riportere elpletykálja, hogy Géza az a különös valaki, aki egy gurigatható bőrgombócot is küld Európának becses ajándékul, hogy népszerűsítse saját, kedves játékát. Talán, hogy tanuljanak ezek ott valami hasznosat. Óvatosan csúszkál minden előjel és minden idézőjel a megszólalások között. Azért amikor az ifjú Vajk sajtótájékoztatót tart, s Kovács Tamás fémes torokhangon, ismerős hangsúllyal ejti ki a „keresztény szabadság” és a hon „konstruktív”, „saját, magyar életének” fontosságát hangsúlyozó mondatokat, belenyilall a jelen a jelmezbe bújtatott történelembe. 

 

Kricsár Kamill igen szép zenéje és Rovó Tamás koreográfiája hatásosan dúsítja nagyszínházi eseménnyé a játékot. Szép is, hasznos is a női kar, s a címadó, pogány dalt éneklő női szóló fölhangzása ebben a csupa férfit foglalkoztató történetben. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium növendékeiből álló, madármozgású kórus apró rángásokkal, nyújtózó vonaglásokkal, a testet érintő tenyerek surrogó csusszanásával, s rituális dobbantásokkal idézi meg a vergődő néplelket. A színpadkép egyszerű: hátul vascsövekből álló, hálózatos rácsrendszer van, mely különösen mutatós, amikor a táncosok birtokba veszik. Elöl, jobbra is, balra is, kissé megemelt dobogó áll, helyet adva a jó ütemben pergő, dinamikus eseményeknek. A barna-szürke színpadképből egyetlen alak emelkedik ki, a nagyon szőke Nürnbergi Hermann (Lábodi Ádám) és az ő királykék selyemszatén öltönye, mely egyszerre megvetés és irigykedés tárgya, akár a bécsi orkán-kabát a hatvanas évek idején. Jelmez- és díszlettervező: Vereckei Rita.

 

Erejénél van a társulat, s ezt Gáspár Sándor keserű, erős Géza fejedelme és Kovács Tamás egyelőre kiszámíthatatlan, de mindenre kész Vajk figurája jelzi. Hálátlan, de nagyon fontos feladatot teljesít Tata, a fejedelem fiának nevelőjeként Kozáry Ferenc. A korán másvilágra segített Tar és a szórakozottan aha-aházó Adalbert püspök szerepében szinte másodpercek alatt teremt hiteles figurát Egyed Attila és Kelemen István. Nagy életismerettel és bölcs humorral formálja meg Derzsi János az ősi kultúrát hordozó Böngét, akinek hirtelen kezű gyilkosa lesz az ő szerető, öreg barátja, Gyula, a bohózati eszközöktől sem visszariadó Kuna Károly igen szórakoztató megformálásában. Az egész, Bagó Bertalan által biztonsággal kézben tartott előadás megéri az estét, sőt, még az utána olvasást is. 

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.