Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

UNATKOZOM – KÉREM A FÜRDŐKÖPENYEM

Dosztojevszkij: Ördögök / Miskolci Nemzeti Színház
2020. febr. 13.
Noha bőven van mondandója az Ördögöket megrendező Béres Attilának a mi saját világunkról, a fontosabbik kérdés mégiscsak az volna, hogy miként, miféle dramaturgiai redukció által válhatnának nyomatékossá a színpadon az ördögi eszméket – mindmáig ható érvényességgel – hordozó regényalakok. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.
Feczesin Kristóf
Feczesin Kristóf
A miskolci Kamaraszínház mélységben osztott játékterén, amelynek működőképes pőresége Cziegler Balázst dicséri, sokáig csak egyetlen tárgyat látunk a játszók által körülvéve, egy zongorát, később azután bekerül egy másik is, egy vízzel teli fürdőkád, abba meg az egyik játszó meztelen teste. Ez utóbbi használati tárgyról lesz még szó bővebben, viszont az előbbi kapcsán nem tudom nem idézni Spiró György elemzően elismerő szavait a Kaposvári Csiky Gergely Színház 1975-ös Ördögök-előadásáról, amelyet Ascher Tamás rendezett Andrzej Wajda néhány évvel korábbi Dosztojevszkij-átirata nyomán: „A zongorakivonat nem vetekedhet a szimfóniával, még akkor sem, ha szintén nagyszerű művész készítette. A zongorakivonatot azonban el lehet játszani rosszul is, remekül is; a kaposvári előadást nézve gyakran már-már úgy érezzük, halljuk a szimfóniát.” (Spirónál csak a Rónay György által főszerkesztett Vigilia akkori színikritikusa, Nádas Péter volt lelkesebb a kaposvári előadás láttán.)
 
A rendező Béres Attila számára, miként 2006-ban a Pécsi Nemzeti Színházban, úgy most is Ari-Nagy Barbara tálalja Dosztojevszkij regényszimfóniájának zongorakivonatát. Ami, mármint az Ördögök dramatizálása, ezúttal sem bizonyul magától értetődő feladatnak. Hiszen a leginkább zavarba ejtő szerkezetű Dosztojevszkij-művel állunk szemben, az egyébként is öntörvényű orosz szerző leginkább középpont nélküli, leginkább széttartó regényével tehát, amelyben nem is annyira a Mihail Bahtyin által dicsért polifónia munkál, mint inkább a (leíró értelemben vett) kakofónia, és amelynek híres evangéliumi mottójához (a disznókba űzött ördögökről) nyugodtan odaérthetjük a Lukács evangéliuma megelőző mondatát is: „Jézus megkérdezte tőle [az ördögöktől megszállott embertől]: Mi a neved? Az így felelt: Légió! – mert sok ördög költözött bele.” Márknál ez még tömörebb: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” Márpedig az Ördögök című regényben mindenből sok van. Légiónyi szereplő, légiónyi mellékszál, légiónyi eszme és rögeszme, légiónyi bűn. Következésképpen légiónyi nehézség áll a színházi szakemberek előtt is. Melyik szereplőt állítsák előtérbe – de miért, és főleg miként? Melyik történetszálat dramatizálják – de miért, és főleg miként?
 
Rusznák Adrienn
Rusznák Adrienn
Merthogy regénybeli és egyúttal dramatizálható helyi értékét tekintve a bűnös Sztavrogin nem mérhető például a szintúgy bűnös Raszkolnyikovhoz. Mint ahogyan az ifjabb Verhovenszkij és Sztavrogin párosa sem fogható Rogozsin és Miskin herceg kettőséhez. Meg hát Marja Lebjadkina és Liza Drozdova sem úgy szorítják érzelmi satuba Sztavrogint, mint Grusenyka és Katyerina Ivanovna a vérmes természetű Dmitrij Karamazovot. Még talán leginkább az öngyilkosság eszméjébe szerelmesedett Kirillov áll igazán közel A félkegyelműben felbukkanó kollégájához, Ippolithoz. (Vagy a részeges Lebjadkin kapitány a Bűn és bűnhődés lekvárszerű Marmeladovjához.) Ámbár Sztavrogin bűne tényleg iszonyatos, talán a legiszonyatosabb az összes Dosztojevszkij-hős összes tettei közül (beleértve Raszkolnyikov kettős gyilkosságát). És így akár csupán erre az egyetlen szálra – a tizenegy éves Matrjosa halálához vezető pedofíliára – is fel lehetne építeni egy egész drámát. Nem véletlenül hozta előre Wajda, és az ő nyomán Ascher is, a kiszolgáltatott kislányt megrontó és öngyilkosságba kergető Sztavrogin bűnmegvallását, amelyet egyébként a regény második felében olvashatunk (bár botrányos volta miatt kikerült az első orosz kiadásból). Ari-Nagy és Béres változatában is jóval korábban meséli el Sztavrogin – ezúttal nem a szentéletű Tyihonnak, hanem a kádja mellé helyezett magnetofonnak – saját iszonyatos előtörténetét, amely azután továbbgyűrűzik az előadáson, egészen a regény vallomásfejezetében említett Claude Lorrain-festmény (Acis és Galathea) idilljének kivetített másolata előtt heverő halottakig, akik közé fekszik végül ő maga is. (A borzalmas rend kedvéért mondom: a regényben Sztavrogin, miként az általa meggyalázott kislány, felköti magát.)
 
És noha bőven van mondandója az Ördögöket megrendező Béresnek a mi saját világunkról, a fontosabbik kérdés mégiscsak az volna, hogy miként, miféle dramaturgiai redukció által válhatnának nyomatékossá a színpadon az ördögi eszméket – mindmáig ható érvényességgel – hordozó regényalakok. Merthogy nem elég meglátni, és még akár szó szerint kimondani (az előadás során elhangzik például a „rendszerváltás” kifejezés) a párhuzamot az 1870 körüli Oroszország és az 1990 utáni Magyarország között, azon belül például az öreg Verhovenszkij által szólamszerűen hangoztatott, 19. századi liberalizmus működésképtelensége és az utóbbi harminc évben minálunk megtapasztalt demokratikus lejtmenet között, mindezt bele is kell ágyazni a színpadi helyzetekbe, még inkább a helyzeteket kihegyező alakokba. Megtalálni a regényhősök ütőképes színpadi megfelelőit (T. S. Eliot fordulatát kölcsön véve: objective correlative-jeit).
 
Rózsa Krisztián. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Rózsa Krisztián. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Ilyen tárgyi megfelelő volna például a cicomás maskarába bújtatott Marja Lebjadkina (Rusznák Adrienn) járókerete (a jelmezeket Pilinyi Márta tervezte); Kirillov (Feczesin Kristóf) kérlelhetetlen kopaszsága, guggolása, szekrényzugolya; a vésett arcú Fegyenc Fegyka (Simon Zoltán) nyikorgó bőrkabátja, és persze többnyire néma, de éppen így beszédes jelenléte a második felvonásban. Legfőképpen pedig az egzisztenciális értelemben unatkozó Sztavrogin (Bodoky Márk) fürdőkádja. Ahogyan a fiatal férfi lomha kéjjel elmerül a vízzel teli kádban, ahogyan sikálja a lábát, ahogyan szárazra törli a testét: mind-mind Sztavrogin lényének amorális, vagy legalábbis nem-morális sikamlósságát, alkalmi bigámiára vagy pedofíliára nyitott elvetemültségét s egyúttal sérülékenységét hangsúlyozza. Pőre és büszke kitettségét a szükségszerű bukásnak. A színpadon páváskodó meztelen férfitest óhatatlanul zavarba ejtő nagyvonalúsága mellett tűnik élvezetesen kisstílűnek – mert az is – az ifjabb Verhovenszkij (Rózsa Krisztián) cselekménybonyolító izgágasága, amely ráadásul heves nemzedéki és habitusbéli párbeszédet folytat az öreg Verhovenszkij (Varga Zoltán) nem minden méltóságot nélkülöző pózolásával. A szabadelvű eszméivel együtt immár megkopott arisztokrata megmosolyogtató szónoklatával kezdődik az előadás, és ő mondja el az emberből disznókba menekülő ördögökről szóló evangéliumi regénymottót is a második felvonás végén – immár koldusöltözetben. Talán éppen ő, a szépen-lassan lesüllyedő öreg Verhovenszkij volna a kulcsalakja annak az előadásnak, amely az Ördögök címet viseli 2020-ban a Miskolci Nemzeti Színház kamaratermében.
 
És noha nem láttam, mert nem láthattam az Ördögök 1975-ös kaposvári színrevitelét, mégiscsak érvényesnek, mégpedig fokozottan érvényesnek vélem Spiró zongorakivonat-metaforáját erre az előadásra is. Merthogy ezzel a darabbal, Dosztojevszkij veszélyesen rendhagyó regényének drámaátiratával nyerni: nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Veszíteni viszont annál könnyebb. A legtöbb, ami az Ördögökkel egyáltalán lehetséges, az – Tandori Dezső kötetcímadó fordulatával – „a megnyerhető veszteség”. Erre az eleve adott veszteségre szerződtek az előadás szükségszerűen mérsékelt nyereséget célzó létrehozói.
 
Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház honlapján itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek