A lovas lány
2020.02.12.

Nehéz lenne vitatkozni az állítással, hogy minden jó művészet hatást vált ki a befogadóból. És minél jobban elbizonytalanítja, zavarba hozza, annál értékesebb. Jeff Baena új filmje, A lovas lány mindent elkövet, hogy maximálisan eleget tegyen ennek, és szinte már az őrületbe kergesse nézőjét. Mégsem úgy állunk fel a végén, hogy az év filmjét láttuk volna. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Nem mind arany, ami független – ez az érzés fogott el már a film közepe táján, holott mindig is nagyon szerettem az effajta alkotások kísérletező kedvét. A mainstreamtől eltérő logikát és mentalitást. Azt, hogy nem üres látványossággal, szélesvásznúsággal próbálja pótolni a nagyon is emberi történetek mélységét. Ám hiába járta meg A lovas lány a független produkciók Mekkáját, a Sundance fesztivált, és hordozza magán a „függetlenség” szinte minden jelét, az alacsony költségvetésből fakadó megszokott esztétikai következménnyel, és hiába tálalja kimondottan életszagúan Sarah történetét, valahogy mégis abból lesz a legkevesebb, ami pedig elvileg nem spórlás kérdése: a cselekményt összefogó kötőanyagból. Bár persze kérdés, hogy miként lehetne hitelesebben mesélni az őrületről: az ésszerűség vagy inkább a káosz nyelvén?

A bolti eladóként dolgozó Sarah igazi szürke egér, nem utána fordulnak meg az utcán, nem miatta csilingel a villamos, és alapjában véve nincs az életében semmi, ami kiemelné az átlagos sorsot maguk előtt görgető névtelenek közül. Talán csak a nyomasztó családi háttér. Nagymamáját bolondnak bélyegezték és úgy is halt meg, édesanyja sikeres öngyilkossági kísérlettel zárta rövidre a depresszióját (Sarah talált rá), az apját soha nem ismerte. Egyedül van, mint az ujjam, már ha nem számítjuk az anyaszerepet betöltő kolléganőjét vagy az anyáskodó lakótársát. Marad tehát a kedvenc paranormális sorozata és az egyre furcsábbá váló álmai. Illetve az a borzongató tény, hogy egyre inkább kezd elmosódni a való világ és az álom kínálta valóság közti határ, amelynek tévedhetetlen érzékelése a racionalitás egyik alapkövetelménye. És mindez csak még rosszabbra fordul, amikor belépne Sarah életébe a szerelem, egy hús-vér, megnyugtatóan normális fickó személyében, aki ráadásul kedvenc sorozata főhősének névrokona.

Sarah-t az isten is arra teremtette, hogy egy napon végképp elveszítse a józan eszét. Egyrészt a már felvázolt családi háttér sorsszerűsége, másrészt a környezetében megeső szörnyűségek (barátnőjét ledobja a ló, és életre szóló sérüléseket szerez), illetve a mókuskerékként pörgő egyhangú napok kilátástalansága. Nem csoda hát, ha a terápiáként használt tévésorozat (ezt nézte anyja halála után) világa, az ott felvetett „problémák” a mindennapjaiba is beszivárognak és összekapcsolódnak terhes múltjával. Egyre inkább szöget üt fejébe a gondolat, hogy ő a saját nagymamája klónja, időnként elrabolják az idegenek, és bizony, hallja a jövőt.

Jeff Baena igen érzékletesen és szuggesztíven építi fel az összeomláshoz vezető folyamatot, azt, hogy miként kerítik hatalmába és törik össze Sarah-t a saját kényszerképzetei. Csakhogy Baena nem marad kívül az őrületen, nem elégszik meg az „elmeséléssel”, magát az őrületet is megpróbálja megmutatni, mintha mi magunk is belecsöppennénk Sarah zavaros világába. Vagy legalábbis érzékeltetni a lány küzdelmét azzal, hogy a nézőt is Sarah szemszögével azonosítja, s így magáévá teszi ezt a felfordult világot. Egészen addig, amíg teljesen elveszítünk minden kapaszkodót.


A rendező ennek érdekében igen sok szimbólumot és metaforát is bevet (kedvence a ló), szinte már költészetként jelenítve meg az elme furcsa utazását. Ekkor kezd vontatottá, túlbeszéltté válni a film, míg végül már mi magunk is elveszetten bolyongunk A lovas lány végkifejletében. Csakhogy Baena nem Lynch: a furcsaságok – hiába minden költészet – nem teremtenek önálló és jelentésgazdagító világot, nem kezdjük élvezettel szemlélni saját értetlenkedésünket. A katyvasz inkább marad az, ami: katyvasz. Még akkor is, ha a leginkább romantikus vígjátékokból ismert Alison Brie remek alakítása valamelyest tompítja mindezt. Amit az egész történetből színészi munkával ki lehet aknázni, azt Brie megteszi, leginkább az ő teljesítménye tartja felszínen a filmet. Érzékenysége, törékenysége, önfelszámolása drámai súlyt ad a sokszor – főként annak utolsó harmadában – paródia közelébe sodródó alkotásnak.

Nem ez az első közös munkájuk egyébként. Korábban Boccaccio Dekameronjának egyik történetét vitték vászonra közösen (The Little Hours) egy – ha nem is ennyire – szintén zavarbaejtő vígjátékban. Az együttműködés olyannyira jól sikerült, hogy Brie nem csupán a főszerepet vállalta el megint Baena filmjében, hanem a forgatókönyv írásába is besegített, és az is érezhető, hogy a rendezésben is érvényesítette a saját ötleteit, ezért érezzük az ő alkotásának is A lovas lányt. És részben az ő tévedésének is.

Az őrületről sajnos láttunk már ennél meggyőzőbben mesélő filmet. Költőibbet és racionálisabbat is. A lovas lány sajnos sem nem elég bátor, sem nem elég innovatív ahhoz, hogy a bosszankodáson kívül komolyabb hatást kiváltson a nézőjéből. Bár ebben valóban komoly érdemeket szerez.

Címkék: Netflix 2020