Ám egyben bűntudatot is kelt ez a szabadság, mert ha az ember az Arany János, Krúdy Gyula vagy Bródy Sándor utca felől érkezik a Petőfi Irodalmi Múzeumba, óhatatlanul szegény Tóth Árpádra gondol, aki mintha nemhogy tér, de még köz sem lenne a mindenért felelősnek tetsző evilágon. E két véglet között mozogtak a tudósító előfeltevései a Magyar Televízió Nyugat-arcképcsarnokának Tóth Árpád-estje előtt.
 Tóth Árpád |
Lévai Balázs két meghívottja, Gergely Ágnes és Lackfi János vállvetve küzdöttek az irodalmi költőként megbélyegzett Tóth Árpád maszkjának árnyalásáért. Fontos és helyes, hogy nem szándékoztak mítoszt teremteni a szerző köré. Az első álnaiv kérdésre – divatos-e ma Tóth Árpád? – adott válaszokból mintha nem az tetszene ki, hogy itt példátlan mulasztás történt. Ha Tóth Árpád nem is, a versek valamelyest divatosak, így Lackfi. Ki divatos egyáltalán? – kérdezi erre Gergely, jogosan.
Az est első felét leplezetlen öröm jellemzi: Tóth Árpád kiváló költő, író (!), mondhatnánk egy fülszövegíró fölényével, és jó irodalmat hallgatni jó. A Lackfi idézte makámát hallgatva fontosabb volt az irodalom, mint a szegény, elfelejtett költő, és ennél nagyobb érv aligha szólhatott a költő gazdagsága és halhatatlansága mellett. Ennek az örömnek az igazi ellenpontja nem az utókor hálátlansága, abból eddig is kivettük a részünket; sokkal érdekesebb, hogy maguk a pályatársak, a magyar modernitás e félistenei sem törődtek a kelleténél többet azzal, aki nem lángoszlopként élt-írt. Gergely Ágnes mértéktartó gúnnyal idézte Babits ’17-es kritikáját az „írogató” Tóth Árpádról, de azt is megemlíti, hogy Babits szerint a legszebb magyar vers Tóth Árpád egyik Shelley-fordítása (Óda a nyugati szélhez).
 Lackfi János |
Lévai az olvasói előítéleteket tisztázandó idézte a Tóth-korpusz leggyakoribb szavait – bú, bánat, magány stb. De mint mindent, ezt is a hogyan határozza meg, válaszolt Gergely és Lackfi: az is Tóth Árpád, aki marsraszállós, múmiás, autós-telefonos, munkáslányos verset írt – itt minden, a könny és a hideg is az egészhez vezet. A lét középszintje (magyarság, társadalom, kereszténység, történelem) az, ami úgymond nem játszik. Lehet, hogy a Tóth Árpád-versnek ez az eleve metafizikus mivolta a gyönge pont, hiszen ezt egy ’hiszi a piszi’-vel ki lehet kezdeni, és emiatt lehet, hogy tán szeretjük, ámde nem csodáljuk. Másfelől jót tesz neki, hogy sohasem becsültük túl, így állandóan a kikezdetlenség levegője veszi körül, mint egy friss halottat. Ám ezeket az utakat ma este nem jártuk be. Maga az esemény ettől nem lett kevesebb, csak kíváncsi lettem volna egy rossz Tóth Árpád-versre is.
 Gergely Ágnes |
De az est minden résztvevője, mindenekelőtt maga Tóth Árpád, elemében volt, valahányszor a versekről esett szó, vagy olyan kérdésekről, hogy személyes tulajdon-e a rím, lehet-e önazonosabb egy műfordító, mint egy költő, kinek tesznek jót a mély magánhangzók, van-e valami közös Arany és Tóth humorában… Mindezekről ugyanis egészségesebb beszélgetni, mint holmi életrajzi és világpolitikai vetületekről, ha már költőt idézni jöttünk össze. Valami természetes is volt abban, ahogy Lackfi hozzátette, bizony, az igazságérzet mellett feltehetőleg a hiúság is mocorgott, amikor Tóth Árpád nevét kisebb betűvel szedte a Nyugat, mint a Kosztolányiét, s ő ennek nem örült. Semmilyen legenda nem dől össze attól, hogy az Esti sugárkoszorú költője esetleg hiú is volt, és ez nagyon jó.