Várady Szabolcs maga azt mondja – és megjelenik mindez versben is –, a szerkesztői és egyéb feladatai gátolták a versíró munkát, ha születtek is művek, azok sok esetben játékból, feladványmegoldásokból jöttek elő. Eközben jól érzékelhetően költőként tekint magára, legfrissebb interjúiban számos jövőbeni tervről beszél.

A költői életművön belüli úgynevezett megújulásra vonatkozó kényszert a magam részéről erősen túlértékeltnek tartva is adódik a kérdés: mit tesz hozzá ez a kötet a Várady-korpuszhoz, mi inspirálta a szerzőt, hogy épp most kötettel jelentkezzen? Végigolvasva a nem túl hosszú kötetet és mellé a De mennyire megjelenését kísérő számos interjút, riportot, egyértelművé válik, hogy memoár-kötet készült. Maga a szerző is elmondja, hogy a szerkesztéskor egy ív megalkotása volt a terv, ha szükséges volt még verseket elhelyezni, hát megírta őket.

Nem Váradynak rovom fel, sokkal inkább a kiadónak, hogy ezeket a verseket egy memoárkötetben szervesebben illeszkedőnek találnám. Egy nagyszabású életútinterjút érdemelt volna Várady Szabolcs, aki fordítóként, szerkesztőként, irodalmi játékok kitalálójaként és résztvevőjeként maradandót alkotott, aki ha nagy ritkán költőként közölt, érvényes, komoly, figyelemfelkeltő versekkel jelentkezett, aki például megírta a Villanellát („A szélirány szerinted kedvező? / A szélirány nem érdekes szerintem. / Zsugorodik a zsugori idő.”), amely nélkül nem létezhet 20. századi magyar líragyűjtemény.

A kötetről beszélek, és felvetem a kiadó felelősségét, mert véleményem szerint nem lett volna szabad Váradyt így, ebbe a sorozatba kényszeríteni. A fentebb már említett memoárkötet méltóbb és mívesebb lett volna. Lenne. Öröm, hogy van új Várady-kötet, ám félő, hogy azok az értékes prózai kommentárok, melyekkel mindez körberakható volna, köteten kívül lévén, elvesznek. Valamennyire így is elérhető a szerző tehetsége, verstani készültsége, gondolatgazdagsága és komoly, bölcs, mégis derűs hangja, de nincs kontextusa, nincs mihez kötnie az olvasónak a Várady-fenomént.

A négy ciklus (egy közülük csupán egy hosszúversből áll, így szerencsésebb három ciklust mondani) nyitó részében, a Réz Ádámnak dedikált versből cikluscímmé emelt sor igazít el a szövegek témáit illetően. A Vagy megvolt valóban egy nagy kérdőjel, ami a visszaemlékezések rezignált tónusát erősíti. A konkrét kérdések: „hogy is hívják?”, „emlékszel?”, „hogy hívják?”, „hova lett?” a legfőbb versszervezők, egy életre és egy életműre nézünk vissza a versbeszélővel együtt. Sohasem helyette, mindig csak vele haladva, sok esetben azért, mert a túlhúzott személyesség bizonyos szempontból kizár, de legalább is nehezen enged közel a régmúltban történtekhez. Van, amit könnyebb (a „WS, a mester és manó” sor nyilvánvalóan Weöres Sándort idézi), van, amit nehezebb (egy hamisított Aba-Novák-festményt) azonosítani, és van, amit egyáltalán nem is szükséges (lásd a régmúlt idők szerelmi bonyodalmait). Mégis, mivel publikusak a sorok, óhatatlanul felmerül az igény az olvasói részvételre, ezek a versek a múltba vezetnek, és ott erősek igazán, ahol nem a pontos megnevezés, jó beazonosíthatóság, hanem a megnevezés lehetetlenségének kimondása teszi erőssé a költői hangot. Ahol gyenge az emlékező, és ezért a múlt képe homályos, ahol nehéz rendet vágni az előzuhogó képek kavargásában, ott igazán erős a szerző. Ahogy a cikluszáró versben (ami jelzete szerint 1970 körül(!) született és Várady első megjelent kötetében már szerepelt) olvasható: „Felel a kérdezetlen semmi / Nem akarom s eszembe jut”. Ez a nem akarással előhívott (nem is előhívott, hisz más volt tervezve előhívni) emlék a legfontosabb. Kérdezetlenül és pontosan. Ilyen módon a kötetcím írásjel-nélkülisége pont úgy oldódik fel egy-egy versszituációban, hogy mindkét változat érvényes. Ha egy hajdani szép lányra vonatkozik a kérdés, emlékszel-e, a válasz, felkiáltójellel a megtalált emléknek is szóló jel (lám, mégis csak létezik az ún. óhajtó-jel!). Ha egy emlékdarab precíz megidézésére vonatkozik a kérdés, a válaszra adott visszakérdezés ellenőriz: emlékszel? de mennyire? Úgy értve, mennyire pontosan, mennyire élesen, mennyire biztosan?

Ugyanez a játék folytatódik a kötet második részében, a Ha ott is: itt címűben. A főként születésnapi köszöntőket tartalmazó szakaszban a hetven éves emigráns irodalomtudós, a régi barát, Pór Péter van megszólítva, de Várady itt is elsősorban önmagához beszél. A mesterek (Weöres), barátok (Lator, Tandori), kollégák (Esterházy) különböző alkalomból idéződnek, de a fókusz ugyanaz: a szerző egyrészt egyneműsít, feltételez valami egységes, életstratégiát is létrehozó-strukturáló esztétikát, emberi-művészi minőséget. A megénekeltek „fényesek” (fároszok), „kenyeret szórnak” (nem csak verebeknek), túl nagyok, túl messzi vannak, sebeik sokértelműek és így tovább. A magántörténelem így tágul magán irodalomtörténetté, melyben Várady a maga helyét a háttérben jelöli ki. (Egyedül az Esterházyval közös irodalmi és valóságos utazásának történetében érezhető, hogy viszonylagos büszkeséggel emleget egy saját – teljesen jogosan és megalapozottan irodalmi szállóigévé váló – sort, a már említett, ikonikus „zsugorodik a zsugori idő”-t.

A kötetzáró ciklus előtt egy hosszúvers áll, Beérkezett üzenetek címmel. Egy év e-mailjeiből kollázsszerűen összerakott szöveg, maga Várady egy interjúban említi is, hogy bár elenyésző mennyiségű saját szöveg van benne, mégis magáénak érzi. Jellemző szöveg, sokat elmond a szerzőjének arról a dilemmájáról, amivel szerkesztőként vívott, és a kötetben szereplő Lapzárta című versben konkrétan is kimond: „Te jó ég, mennyit leveleztem! / Versíróként ez lett a vesztem?”. Ez a szellemes, több helyütt valóban eltalált hangú szövegfolyam kárpótlás talán a költőnek a szerkesztőtől.

Az utolsó kötetrészben folytatódik a hommage-versek sorozata, újabb név szerint megidézett szereplőkkel (Jékely, Kosztolányi), és találunk a Várady után következő generációk képviselőit is a megszólítottak között (Bognár Péter, Kőrizs Imre). A reminiszcenciákat versjátékok és alkalmi versezetek tagolják. Némelyik közülük komolyan zavarba hozott. A Szomorú vasárnap címűről első olvasatban azt hittem, paródia, és nem csak az ilyen és ehhez hasonló rímpárok miatt: „voksokat – fog sokat”. Inkább a túlhajtottsága miatt: „De aztán képernyőt / adat vagy száz lep el / ATV, Hír-tévé: / koporsó, gyászlepel”. Még mindig szeretném azt gondolni, hogy tréfálósan túlzott a költő, megnyugtató volna. Azonban olvasom az egyebekben kiváló és informatív interjúban, hogy az első közéleti vers a „Rákosi pajtás éljen, éljen” sorral fejeződik be, a következő pedig „Viktor pajtás” hangján íródott”. Én ugyan nem, de Várady élt a Rákosi-rendszerben, azt gondolnám, hogy még a tréfa kedvéért sem mulaszt el disztingválni.

Azonban a kötet vége újra igazi költészetet kínál, mert ha valaki, Várady Szabolcs, a nagynevű Holmi folyóirat legendás szerkesztője pontosan tudja, mi a vers. Meg is mutatja például a Ritmuspróbák című három részből álló, egyszerűbben nem lehet nevezni, verstanulmányban. Az egyre rövidülő, tömörödő sorokban elbeszélt magándráma az elintéznivalók és egy fontos, másnapi, életbevágó kórházi megjelenés közt feszülő viszony leírása. A vers harmadik változata a drámai sűrítés magasiskolája. A kötetzáró Sermo vagy epistula inkább? kérdésre a kötetcím felel. Sermo, azaz csevegés, amiből egyrészt időmértékes hosszú vers nő ki (melybe német kifejezéseket is illesztett, azaz sikerült neki hexameterbe emelni), másrészt az egész kötet hangvételét magyarázza.

Esztétikai elvek a köznek interpretálva, és magánérdekű események a nagy (irodalom)történelembe ágyazva, ez Várady Szabolcs legújabb kötete. E kettővel is összefüggésben egy kérdésem még mindig maradt: ha ezzel a kötettel a szerző, mint pályakezdő lírikus felkeresné a tekintélyes Holmi szerkesztőségét, vajon közölné-e a lap. Szerencse vagy sem, nincsen válaszom.