Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„EGY NÉMET TISZT SOHA NEM ADJA MEG MAGÁT!”

Ungváry Krisztián: Hősök?
2020. febr. 9.
Ungváry Krisztián nem először tesz rá kísérletet, hogy Budapest második világháborús ostromának mindmáig kísértő emlékezetét a történettudomány eszközeivel felfoghatóbbá és feldolgozhatóbbá tegye. TÓTH IVÁN RECENZIÓJA.

Mi tagadás, félve kezdtem neki Ungváry Krisztián új könyvének. A prozopográfiák (személyi adattárak), noha elengedhetetlen segédeszközei a történeti kutatásoknak, és mint ilyenek joggal váltják ki a szaktörténészek érdeklődését (és háláját azon kollégáik iránt, akik az adatgyűjtés nem éppen szívvidító aprómunkáját elvégzik), sűrű adattömbjeikkel és monotóniájukkal, tapasztalataim szerint, hamar megfekszik a laikus olvasó kényes gyomrát. Félelmem azonban alaptalannak bizonyult. Ez az életrajzi adattár ugyanis nem szokványos. Több okból sem.

Először is, olyan eseménnyel foglalkozik, amely napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap zavaros emlékezetkultúránkban, ez az esemény pedig: az ostrom.

Hősökborító„Ez volt rá a főnév és a fedőnév. (…) Ezzel a szóval vallástól, pártállástól, társadalmi helyzettől és az ostromban játszott szereptől függetlenül, mintegy leíró módon, semlegesen lehetett betájolni az eseményt, még a gyilkoló nyilasokat vagy az erőszaktevő oroszokat sem kellett külön emlegetni vagy minősíteni. (…)Az ostrom szó használatával össze lehetett fogni a túlélt események emlékét, amely mértéktelenségével egy ismeretlen, terjedelmében és hatástörténetében azóta sem felfogott és feldolgozott dimenziót nyitott a történeti és teológiai realitásnak…”

Nádas Péter nem olyan rég – részben a zavar okait is feltárva – mutatta be emléklapjain, hogy ez az egyetlen szó miként ejtette fogságba kollektív emlékezetünket, hogyan zárt magába, fedett el és lúgozott ki roppant traumákat, súlyos terhet róva a későbbi nemzedékekre, akik aztán nem is nagyon tudták, és máig sem tudják, mit kezdjenek az ostrom emlékével. Ungváry nem először tesz rá kísérletet, hogy e terhen könnyítsen azzal, hogy Budapest második világháborús ostromának mindmáig kísértő emlékezetét a történettudomány eszközeivel felfoghatóbbá és feldolgozhatóbbá tegye. Ezúttal úgy, hogy a budapesti csata német katonai elitjének kollektív biográfiáját adja kezünkbe.

A kötet olyan kitüntetett német tisztek életrajzi adatait gyűjti egybe és értékeli, elsősorban rendjeltani, helytörténeti és hadtörténeti szempontok alapján, akik sorsa szorosan összefonódott történelmünkkel és emlékezetünkkel. E sorsközösséget (és emlékezetkultúránk már-már szkizofréniába hajló torzulásait) mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy vannak honfitársaink, akik évről-évre az „övéikként” emlékeznek a kitörésben részt vevő, megszálló német katonákra (ugyanakkor nem támogatják például a gettómentő Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy emléktáblájának felállítását).  De kik is voltak ezek a hősiességükért kitüntetett katonák? Erre a kérdésre próbál feleletet adni a szerző, azzal a vállalással, hogy a vélt vagy valós haditetteken túl a mögöttük álló embert is igyekszik megragadni. Nem semlegesen tájolja be az eseményt tehát, hanem mindent, amit csak lehet, felderít a harcok résztvevőiről, szerepükről, a nácizmushoz való viszonyukról, egyéni felelősségükről, erkölcsi tartásukról, etikai hozzáállásukról, gyengeségeikről és bűncselekményeikről, hiszen, mint írja, „egy háborúban nem idealizálható hősök szoktak részt venni, hanem esendő emberek” – s ezzel mindjárt a könyv címében szereplő kérdőjelre is magyarázatot ad.

Korabeli levéltári iratokból, eredeti személyi anyagokból, levelekből, visszaemlékezésekből és egyéb dokumentumból több mint száz ilyen esendő ember portréja rajzolódik ki. A képsorozat a szerző bravúros forráselemzéseinek köszönhetően egyéni sorsokon, tragédiákon, bűnökön és hőstetteken keresztül mutatja be, hogy a háború „erőszakos mesterként” hogyan játszadozott el az emberek alantas indulataival – már ha tudott.

A történelmi kaleidoszkópba nézve láthatjuk például Budapest poliglott és pedáns német parancsnokát, Karl Pfeffer-Wildenbruchot, amint egy tábornoki konferencián persona non grataként iparkodik főnökének, Heinrich Himmlernek a közelébe férkőzni, majd a háború után kozmetikázni passzív szerepét a budapesti zsidók pusztításában. Ott vannak aztán az aktív szereplők. A biztonsági rendőrség jogtudományból akadémiai doktori címet szerzett parancsnoka, Hans-Ulrich Geschke, akinek a megszállás után első dolga volt, hogy a budapesti telefonkönyv alapján kétszáz „zsidós” nevű és doktori fokozattal rendelkező személyt letartóztasson, majd az egyik fővárosi villába kvártélyozza be magát. A rendőrparancsnok az első hetek „kemény” munkája után a gondtalan luxusélet örömeiben lubickolt alárendeltjeivel, köztük a katonaszökevényeket, bujkáló zsidókat és ellenállókat levadászó és foglyait villanyárammal kínzó Reiner Gottsteinnel. A munkásságáért a Vaskereszt Lovagkeresztjét kiérdemlő Gottstein budapesti karrierjének csúcspontja a VII. kerületi gettó megsemmisítése lett volna, amit viszont egy másik, szintén aktív német tiszt akadályozott meg, a már említett, „tipikus porosz úriember”, Schmidhuber, akiről sokat elmond, hogy száz pengőt adott egyik magyar tiszttársának, hogy segítsen ki vele egy szegény embert, mert nyomasztotta, hogy elvitt egy perzsaszőnyeget a gödöllői kastélyból. Ám nem csak Schmidhubernek szólalt meg a lelkiismerete. Ungváry kutatásai azt bizonyítják, hogy több német tisztnek is fontos szerepe lehetett zsidóellenes atrocitások meghiúsításában. Például Heinrich Remlingernek. Valószínűleg az ő katonái védték meg az Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumban a magyar tartalékos százados által bújtatott több mint kétezer ember életét a nyilasok terrorjától.

És ott van még a több tucat alacsonyabb rendfokozatú, az ostrom alatt „elképesztő fizikai és pszichikai terhelésen átmenő” katona, akik közül a legtöbben a kitörés során lelték halálukat. A prozopográfia lapjain az ő történetük is megelevenedik, miközben az adatok sűrűjében az őrület, a halál és az egyéni hősiesség pillanatképei is felvillannak: a halálos ágyán rohamot vezénylő, alig húszéves Untersturmführer, a latyakban magassarkú cipőben menetelő tisztfeleség vagy a menekülés közben félelmében hányó és jelvényeit díszkabátjáról leszakító SS-tiszt képe, hogy csak néhányat említsek. Akárhogy is forgatjuk ezeket a tarka életrajzi adatlapokat, az összkép se nem színes, se nem szép, még csak nem is fekete-fehér, inkább: szürke és rémületes.

Ungváry szigorú forráskritikát (és oral historyt is) használ, hogy e nyomasztó hősi világba bevezesse az olvasót. Történetírói eljárásai hagyományosnak tekinthetők, még akkor is, ha saját bevallása szerint a dokumentumok tanulmányozása közben meggyőződésévé vált, „hogy az úgynevezett »történelmi tények«, amelyek rekonstruálása a pozitivista történettudomány legfőbb feladata, nem is biztos, hogy mindig annyira érdekesek, mint azok az interpretációk, amelyek magához a történelmi eseményhez kapcsolódnak”. Meggyőződése érthető (bár az idézőjelbe zárt történelmi tények szókapcsolat a neves olasz történésznek, Carlo Ginzburgnak a panaszára emlékeztet, tudniillik, hogy már az igazság szót sem lehet idézőjel nélkül leírni, anélkül, hogy rögvest magunkra ne égessük a naiv pozitivista billogját). Az az ambíciója, mely szerint munkájával hidat szeretne építeni a posztmodern történetírás eredményei felé, azonban zavarba ejtő. A posztmodern történettudományra gyakorolt némely jótékony hatása nem kérdés, az viszont igen, miért pályázik Ungváry az utász szerepére. Nincs ugyanis szüksége rá. Mégpedig azért nincs, mert a történeti eseményekhez köthető, eltérő értelmezések jelentőségét már a nyelvi fordulat előtt is felismerték a historikusok, ezért aztán meggyőződésében inkább azokkal a történészekkel látszik osztozni, akik se nem pozitivisták, se nem posztmodernisták, de tudják, hogy Ranke "mutassuk meg, ahogy az valójában volt" parancsolata épp oly kevéssé visz közelebb a múlt (és önmagunk) megismeréséhez, mint Nietzsche "nincsenek tények, csak értelmezések" hangzatos posztulátuma. Ráadásul Ungváry tekintet nélkül a történelmi tények kurrens ontológiai státuszára bizony számos ténymegállapítást tesz – és jól teszi. Hiszen csak így szerezhetünk tudomást például Remlinger vezérőrnagy szerepéről, vagy a zsidóság ellen elkövetett atrocitások kapcsán arról a tényről, hogy „a német katonaság jelenléte már önmagában is mérséklően hatott a nyilasokra” (ami nem vet túl jó fényt a Szabadság téri emlékműre). Ha kell, Ungváry az ignoramus et ignorabimust (nem tudjuk és nem is fogjuk tudni) is elismeri, és az eltérő, mára már szétszálazhatatlan történetváltozatokat (interpretációkat) ismertetve az olvasóra bízza a döntést, melyik beszámolót fogadja el igaznak. Megjegyzem, így járt el már a történetírás atyja, Hérodotosz is.

Ungváry egyvalamit nem tesz: nem ignorál, nem fed el kellemetlen történelmi tényeket. Inkább – sok más magyar történésztársával együtt – azon dolgozik, hogy amennyire csak lehet, hű tükröt állítson elénk múltunkról. Csak merjünk végre belenézni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek