Revizor: Úgy képzelem a munkáid alapján, hogy az alkotói léted merészen személyes, hogy magaddal, magadon dolgozol. Honnan eredezteted ezt a hozzáállást?
Molnár Csaba: Annak idején a Budapest Tánciskolában olyan közösség volt, ami emberileg és szakmailag is rendkívül támogató, megerősítő volt. Abban a közegben értettem meg azt is – ami fontos részéve lett a szakmai életemnek –, mit jelent kollaboratív módon alkotni. A munkákat, amelyekben valaha részt vettem, kilencven százalékban kollaborációnak éltem meg. Nekem muszáj, hogy amiben dolgozom, annak legyen tétje számomra, legyen egy olyan problematika, amivel én személyesen is haladni tudok. Ha valamiért nem sikerül így dolgozni, és csak egy ügyesen mozgó testként vagyok része egy projektnek, mindinkább képtelenné válok érdeklődést kicsiholni magamból. Az ilyen helyzetekből igyekszem is mihamarabb szabadulni, hiszen az időnk véges. A tánc organikus része az életemnek, ezen keresztül szűröm magam, ez által dolgozok fel információkat – ha nem tudok érdemben kapcsolódni valamihez egy munkában, akkor nincs miért dolgoznom.
 Marcio Kerber Canabarro és Molnár Csaba a Tropical Escape című előadásban |
R: Azt mondod, kollaborációnak élted meg a munkáid egy részét. Mi az, ami tényleges együttműködés, és mi az, ami valaminek a végrehajtása, amihez lényegében már nincs valódi, személyes közöd?
MCs: Ez nagyon nehéz dolog. Ennek a dinamikája több tényezős egyenlet, erősen függ például attól, hogy mekkora egy projekt, hányan vesznek részt benne, a résztvevőknek mennyire vannak hasonló preferenciáik. Tíz vagy húsz ember között is lehet kollaboráció, de ha már ilyen nagy egy csoport, akkor a tagjainak nagyon jól végiggondolt és mindenki számára világos paraméterek szerinti rendszerben kell dolgozni. Én jobban szeretek kisebb léptékű helyzetekben lenni, amikor legfeljebb hat ember dolgozik egy munkán, mert az még kevésbé strukturáltan is jól működik. Hód Adrienn például úgy indít be egy projektet, hogy a felelősség kölcsönös: ő vállalja a koreográfusi feladat felelősségét, én pedig a saját szerepkörömét, azt, hogy nyitott maradok a dolog iránt, ami így általam is történik. De ez nem is csak szerepkör, hiszen ebben emberek vesznek részt teljes valójukkal. Egy munka nem valami rólunk leválasztható entitás, hanem ott mi vagyunk, egymással. És ha képes negatívumok nélkül működni az, aki irányítja a folyamatot, akkor senki nem érzi úgy, hogy kihúzták a lába alól a talajt, és már csak valaminek az előadója, amihez neki szervesen már nincs köze. Ugyanakkor vannak olyan munkafázisok, amikor az ember már a közösen teremtett struktúra része, és egy irányított rendszerben vesz részt – ideális esetben önmaga teljes komplexitásával.
R: Hogyan tud ez jól alakulni? Meg kell adott helyzeteket beszélni? Vagy menet közben születik meg?
MCs: Adrienn annak idején többünk tanára is volt – nála nem voltak kimondott sémák, ami alapján dolgoztunk, mindez szervesen alakult így. Meglehet azért, mert időközben barátok is lettünk, és a privát életünkben is sokat találkozunk, mint ahogy a többi kollégámmal is szoros baráti viszonyban vagyok, vagy leszek egy adott projekt során. Én ezt nem is nagyon tudom másképp elképzelni, hiszen ahogy mondtam, ezek a munkák személyes fejlődéstörténetek is, számomra teljesen nyilvánvaló, hogy elmélyülten, ténylegesen a személyiségünket is megmozgatva csak úgy lehet dolgozni, ha nem csak magunknak vagyunk a tudatában, hanem a többieknek is. Azonban lehetnek olyan helyzetek, hogy én akkor tudok jobban funkcionálni, ha praktikusan kimondok egy adott problémát – mert annak ellenére, hogy jellemzően gördülékenyen szoktunk dolgozni, előfordul, hogy fontos szóban is tisztázni dolgokat. Ugyanakkor éltem már meg olyat is, hogy egy verbális diskurzus ellaposított, vagy egyenesen kinyírt valamit. De ez tényleg nagyon arány- és helyzetfüggő is. Például Marcióval [Marcio Kerber Canabarro, többek közt a Hodworks számos előadásának táncosa – a szerző megj.] a Tropical Escape-en való munkához nem kellettek lefektetett paraméterek. Vagy amikor négy-öt alkotó tényleg felelősséget vállal, akkor annak az is része, hogy világosan kommunikálják, mikor meddig kell eljutni. Én most nem nagyon szeretek csoportot vezetni, illetve sokakkal együttműködésben alkotni, mert a korábbi tapasztalataim arra engednek következtetni, hogy nem álltam készen még arra, hogy elég világosan tudjak kommunikálni, és nem tudok jól kezelni egy vezetői szerepet.
 Fotók: Marek Jancuch. A képek forrása: Trafó |
R: Akkor mi az irány? Hiszen már nemcsak táncosként, hanem koreográfusként is fontos és elismert munkákat jegyzel.
MCs: Nekem az utóbbi időben egyre nagyobb kérdés a művészet mibenléte. Sorra születnek a művek, amelyek bemutatható, eladható produktumok. Ez egyfelől érthető – ilyen szisztémában adatott élnünk. Másfelől engem az alkotási folyamat érdekel, és bizonyos szempontból elszomorít, hogy mindazt, amivel foglalkozunk, mindinkább beszorítjuk valamilyen formába, redukáljuk, és vége van a játéknak. Tudom, hogy most ez így életszerű, de engem ez egyre inkább zavar, ezért keresem azt, lehet-e, és ha lehet, hogyan lehet megtartani legalább valamit abból a játékosságból, ami egy alkotási folyamatban az egyik legfontosabb elem. Ezt próbálgattuk Vadas Zsófi Tamarával, Vass Imrével, és Marcióval a Deeeperben, hogy milyen az, ha a folyamat bemutató után sem áll le. Különféle terekben dolgozunk újra a korábban már rögzített formájú anyaggal, így ismét kinyitjuk a játékot is. Egyre inkább azt látom, hogy ez vagylagos: valamit rögzítek és eladok, vagy igyekszem az alkotói rugalmasságot megtartani. Ezért folyton keresem azt a helyet és kontextust, amelyek megengedik azt a játékosságot, hogy ne egy lezárt, véglegesen rögzített előadásban szerepeljek. A legközelebbi Tropical Escape-re például meghívtuk az Exotic Girlfriendet a nyitott játékhelyzet fenntartására. Igyekszem, hogy megmaradjon a kritikai viszonyom magammal is, és ezt egy ilyen alkalmi helyzet erősíti. Ezen belül úgy reflektálok tudatosan a fennálló rendszerre, hogy együttműködöm önszerveződő csoportokkal, akik alternatív módokon a periférián dolgoznak. Így remélem, nemcsak alkotások születnek, hanem egy élő, túlélni képes organizmus.