Az új előadásban azonban a bravúros ötlet – a forma – sem viszi el az érdektelen, sekély tartalmat…
 Vajdai Vilmos |
A Függetlenek Éjszakáján bemutatott, szabadtéri előadásban a Merlin Színház kapualjában berendezett nézőtér védi a közönséget az esőtől, miközben a Gerlóczy utcán játszó színészek belemerülnek az őszi, pesti éjszakába. A darab tartalmát tekintve lazán összefűzött jelenetekből, krízishelyzetekből áll, melyekben „körmagyar”-szerű szerkezetben váltakoznak a sikertelenül ismerkedő, párkapcsolati válságban levő vagy éppen szakító párocskák és a legalább egy fő tajrészeget tartalmazó, az örök hová menjünk kérdésén tanakodó fiú- és lánytársaságok.
A TÁP Színház előadásai képesek feledtetni azt, hogy korábban már (hányszor) voltunk színházban, és ez a Teliholdkor az emberek olyan bolondosok elején sincs másként: piros bársonyszékek helyett egy olyan világba süppedünk bele, mely az éjszakai élet egy ismert helyszínének és a Fővárosi Önkormányzat irodáinak (köztük a Kulturális Bizottságnak) is bejárata. Már az előadás előtt nézői figyelemmel követjük az utcáról, azaz a színpad felől integető ismerősöket, a kapu előtt végighajtó autókat és a magas létrán egyensúlyozó, a reflektorfényt bekapcsoló Vajdai Vilmost. Az előadás nyitóképe aztán titkos, horrorfilmeken izguló énünket ébreszti fel: a rácsos kapu bezárul, felcsendül a kísérteties zene, és belibben a „színpadképbe” egy játékosan lengedező, de gonosz, hatalmas lufi: a rosszindulatú telihold gömbje. Úgy érezzük, bármi megtörténhet.
 Jelenet az előadásból |
Azonban a járókelők spontán viselkedése sokkal izgalmasabb, mint az előadott jelenetek és a darab szövege (Peer Krisztián, Vajdai Vilmos, Veress Anna). Mintha a bájos naivitását nemrégiben levedlett, harmatos író lépett volna át következő korszakába, és legújabb élettapasztalatát – miszerint a párkapcsolat: nyomor – sűrű bazmegelések közepette kürtölné világgá. A túlságosan hosszúra nyúlt, s ezért kiszámítható jelenetek női szörnyei klisészerűen ábrázolják a típusokat: a megalázott, öregedő szinglit; a pasijába tíz körömmel kapaszkodó kisbocit; vagy az ártatlan lányt, akiről kiderül, hogy a legnagyobb kurva. A férfiakat viszont legfeljebb aszerint helyezhetnék kategóriákba, hogy egy pohár sörtől vagy egy jó kis, kapualjban levezetendő orális szextől hallgatnának-e el – ez alól talán csak Dióssi Gábor saját öregségéhez és fiatal csajához egyszerre ragaszkodó férfiúja a kivétel. Túl ismerősek a történetek, és a pesti éjszaka közös helyeinek sűrű emlegetése maszturbálásként hat. Problémát okoz az is, hogy nem az improvizáció frissessége hatja át a nem profi színészek előadásmódját.
Természetesen akadnak rendkívül szellemes jelenetek és emlékezetes alakítások. A kocsik között baktató TÁP-nyúl feltűnése a TÁP-legendáriumot nem ismerő nézők számára is bizarr élmény. Kamarás Iván azzal kénytelen szembesülni, hogy a prédának kiszemelt színésznő őt nem, hanem Vajdai Vilit ismeri. Keresztes Tamás a részegek végtelen önbizalmával egyensúlyoz percekig, míg végre talál egy szál cigarettát.
 Spilák Klára. Szkárossy Zsuzsa fotói a próbán készültek |
A különleges befogadói pozíció és helyszín végig muníciót ad a különleges színházi pillanatoknak, és a színház és a valóság, a színész és a közönség viszonyának értelmezéséhez. A Teliholdkor… ugyanis nemhogy lebontaná, hanem felépíti a negyedik falat – még a bársonyszékekben elfoglalt pozícióhoz képest is hímes tojásként bánik a közönséggel: az esőtől, hidegtől, a színpadtól (és a külvilágtól) fedett nézőtérrel, pokróccal és ráccsal véd bennünket. A néző a beavatkozás igénye s minden tét nélkül, kényelmesen játszhat kukucska-színházat a darabbal (melyet a beavatatlanok talán valóságnak tekintenek) és a valósággal (melyben az ismeretlen járókelőkre és taxisokra szereplőkként tekinthetünk). Az ötlet – színházat csinálni a Gerlóczy utcában – tehát zseniális. Mégis furcsa, hogy a színház és a valóság nem gabalyodik össze jobban – a TÁP előadói nem keverednek interakcióba az előadásba véletlenül bekerült emberekkel. A járókelők pedig legfeljebb odáig merészkednek, hogy egy pillanatig farkasszemet néznek a rács túloldalán ülő közönséggel, majd zavartan, lépteiket szaporázva továbbmennek. Senki sem megy oda a kapualjban zokogó Spilák Klárához, és egy ablakból sem fenyegetőznek a rendőrség kihívásával. Pedig teliholdkor lehetett volna botrány is.