Két évvel ezelőtt forradalminak tituláltam a Grace és Frankie című Netflix-sorozatot, mert hetven feletti nők baráti, szerelmi, szexuális és egészségügyi problémáit állítja a középpontba. Hamarosan rekorddöntők is lesznek: a napokban kezdik forgatni a széria hetedik, utolsó évadát, amit majd jövő ilyenkor mutatnak be, és 94 epizódjával ez lesz a streaming-cég leghosszabb saját gyártású sorozata. És bár a nemrég bemutatott hatodik évadon már kezdenek a fáradás jelei mutatkozni, amit Marta Kauffman és Howard J. Morris létrehozott, az mégis egyre fontosabb, mert a 82 éves Jane Fonda és munkatársai a képernyőn és a valóságban párhuzamosan küzdenek a világ jobbításáért, és ez a kettő így együtt értelmezhető igazán.

Jane Fonda és Lily Tomlin

Fonda színészi munkássága és aktivizmusa évtizedek óta összekapcsolódik és párbeszédben áll egymással, a filmsztár már vagy negyven éve megfogadta, hogy csak olyan filmekben fog szerepelni, amelyek fontos társadalmi üzenetet hordoznak (más kérdés, hogy ezt nem mindig tartotta be maradéktalanul). Mostanság személyes, de egész generációját érintő vallomásainak a Grace és Frankie biztosít platformot, a globális klímakatasztrófára pedig úgy próbálja felhívni a figyelmet, hogy minden pénteken Washingtonban tüntet egyre több társával, ahol időnként le is tartóztatják. Fun fact: nemcsak őt, hanem a sorozat másik három főszereplőjét, Lily Tomlint, Sam Waterstont és Martin Sheent is legalább egyszer letartóztatták már a demonstrációk során.

Szóval a bájos sorozat ezzel a példaértékű sztárral a közepében túlmutat önmagán, és minden résszel érezzük azt is, hogy nő a tét, mert ez a fantasztikus személyiség nem lesz örökké velünk. A kérlelhetetlen elmúlás a fikció szintjén is megjelenik, a hatodik évad fő cselekményszála az öregedéssel járó, súlyosbodó egészségügyi problémákról szól. Grace és Frankie korábban ízületbarát vibrátort alkottak kortársaiknak, amivel az időskori szexualitás tévés tabuját döntötték le lazán, két kacaj között, most viszont már ott tartunk, hogy a vécétabut döntögetik: új üzleti ötletükkel azoknak akarnak segíteni, akik nem tudnak egyedül felkelni a vécéről. Nem kell megijedni, nincs buta toaletthumor, ellenben több epizódon keresztül zajlik annak a humoros, de nagyon is húsba vágó feldolgozása, hogy milyen nehéz egy ilyen dologgal kiállni akár a nyilvánosság, akár fiatalabb férjünk (Nick – Peter Gallagher) elé.

Eközben a férfipáros, Sol és Robert szálán szó esik egy prosztatarákról, de az évad főtémája végül mégsem a betegség és a vitalitás elveszítése, hanem a nyílt kommunikáció szükségessége, a vágyak, igények és hibák, gyengeségek felvállalásának ünneplése. Solnak nehezére esik őszintén beszélni a betegségéről a családtagjaival, Robert egy felelőtlennek tűnő pénzügyi döntését igyekszik eltitkolni Sol elől, Grace az új férje és Frankie közötti egyensúlyozásban veszíti el átmenetileg egyikük bizalmát őszintétlensége miatt, Frankie egy ponton két olyan pasival próbál randizgatni, akik nem tudnak egymásról, hogy aztán pofára essen, és négy felnőtt gyerekük is mind kap egy-egy olyan szálat, ami a szeretteikkel való kommunikációról szól.

Martin Sheen és Sam Waterston

Ez a tematika hathatósan összetartja az évadot, és ennyi ragasztóra szükség is van, mert közben az egyéni dilemmák némelyike kissé erőltetett, időnként érezni, hogy az íróknak már nehezükre esik újabb és újabb hülye akadályokat kiizzadni, amiket a figurák útjába állíthatnak. Ugyanakkor a sorozat humora még mindig lefegyverző, záporoznak a szuper poénok, és még a kevésbé hiteles bajos szituációk kifutásai is meglepően életszerűek sokszor (pl. Frankie dupla pasizásának kimenetele, vagy Joan-Margaret vízumgondjának megoldása), és a legfontosabb konfliktusok azért mélységet is kapnak. Szívhez szóló és ismerős lehet például, amikor Grace azzal szembesül, hogy új házasságában Nickkel megismétli azokat a hibákat, amiket Roberttel is elkövetett anno, és így szabotálja megint a saját boldogságát. És persze Grace és Frankie kémiája továbbra is szétrobbantja a házat, barátságuk még mindig olyan erőteljes érzelmi alap, ami lelki melegítőpárnaként dédelgeti a nézőt; terapeutikus, kedélyjavító hatásából mit sem veszített a sorozat.

Sőt, ahogyan a főhősök problémái egyre öregesebbek, úgy válik egyre intenzívebb vágyteljesítéssé mindaz, ami velük történik. Abban nem nagyon bízhatunk, hogy olyan gyönyörű tengerparti házban töltjük a nyugdíjas éveinket, amilyenben Grace és Frankie (a sorozat babaház-esztétikája konzisztens az első évad óta), arra viszont komoly esélyünk van, hogy a különböző fizikai és érzelmi nyavalyák minket is utolérnek, ebben nem nagyon különböznek tőlünk. És hát nem megnyugtató azt látni, hogy ők bizony megoldják vagy legalábbis túlélik mindezt?

Az alkotók az évad végén is kénytelenek bedobni egy-két sóhajt érdemlő csavart, hogy oda futtathassák ki a finálét, ahova szeretnék, de valljuk be, rajongóként nem is vágyhattunk volna másra, mint hogy erről a pontról induljon az utolsó évad. Még tizenhat részt tölthetünk majd ezekkel a szeretni való emberekkel, még ennyi esélyt kapunk arra, hogy feltöltekezzünk az energiáikból, és próbáljuk legalább pillanatokra mi is elhinni, amit Fonda képvisel: az élet nem egy hegy, aminek az ember felér a csúcsára, aztán a középkortól fogva csak lefelé baktat, hanem egy lépcső, amin folyamatosan lépegetsz fölfelé az önismeret és önazonosság egyre magasabb szintjeire. Úgy legyen.

 

A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.