Az idén nyáron 84. életévét betöltő Ken Loach már több mint fél évszázada az Egyesült Királyság élő lelkiismerete, aki karrierje kezdete óta szinte csak elesett emberekről és a szociális ellátórendszer alkalmatlanságáról készít filmeket. 2014-ben bejelentette, hogy visszavonul, ám amikor 2015-ben a konzervatívok kerültek hatalomra, meggondolta magát, és azóta csinált két kiváló filmet, az Én, Daniel Blake-et, amivel 2016-ban másodszor is Arany Pálmát nyert Cannes-ban, aztán a tavalyi cannes-i filmfesztiválon bemutatott Sajnáljuk, nem találtuk otthont (Sorry We Missed You), ami most érkezik meg a hazai mozikba.
Már az is tiszteletre méltó, hogy az idős rendező épp olyan élesen észleli a kurrens, leginkább húsba vágó társadalmi problémákat, mint fiatalkorában, az viszont kifejezetten lenyűgöző, hogy továbbra is halálosan precízen rendez: pontos terve van arra, hogy a nézőnek mit kell éreznie a film minden egyes pillanatában, és ezt hiba nélkül kivitelezi. Utolsó két filmje még feszesebb és erőteljesebb, mint legtöbb munkája a megelőző tíz évből – úgy tűnik, afölött érzett elkeseredettsége, amerre a dolgok hazájában haladnak, új lendületet adott a kreativitásának.
A Sajnáljuk, nem találtuk otthon megint a kisember szükségszerű bukásáról szól az ő kizsákmányolására épülő kapitalista rendszerben, és Loach képes sokadszorra is úgy nyúlni ehhez a témához, hogy nemhogy nem unjuk, hanem olyan feszültségben nézzük végig ezt a szerény családi drámát, mintha thriller volna, és mi is majd összeroskadunk a súlyától. A legnagyobb ereje, hogy szinte teljesen valódinak hat, és korántsem csak a stílust érintő döntések következménye, hogy majdnem olyan, mintha egy dokumentumfilmet látnánk: a rendező és állandó forgatókönyvírója, Paul Laverty rengeteg interjút készített futárokkal és ápolókkal, hogy a filmbeli családapa és anya problémáit hitelesen tudja felépíteni. Interjúalanyaik valós történeteit dolgozták bele a sztoriba, így végeredményben tényleg az élet írta a filmet.
Akárcsak az Én, Daniel Blake, ez a film is az észak angliai Newcastle-ben játszódik, középpontjában egy munkásosztálybeli párral, Rickyvel és Abbie-vel, akik a 2000-es évek elején csillogó szemű fiatalok voltak, és azt hitték, két kisgyerekükkel hamarosan beköltözhetnek első saját otthonukba, ahol elkezdődhet az igazi életük, de a 2008-as válság közbeszólt. Ricky elveszítette az állását, ugrott a ház, jöttek a rosszul fizető alkalmi melók, az albérletek és Abbie küszködése, aki úgy próbál gyerekeket nevelni, hogy kora reggeltől késő estig ágyhoz vagy legalábbis házhoz kötött betegeket ápol városszerte.
 Jelenetek a filmből |
Ricky még ma is kergeti az álmot, hogy egyszer saját otthonuk lesz, de ez inkább már csak pszichés védekezési mechanizmusként működő önáltatás, ami kell ahhoz, hogy legyen ereje kikelni az ágyból reggelente. Abban a reményben, hogy fordíthat családja sorsán, a film elején elmegy autós futárnak, de innentől persze nem a felemelkedés következik, hanem egy kétségbeesett versenyfutás az idővel és pénzzel, amiből csak ő kerülhet ki vesztesen.
Annak ellenére, hogy a film első felében nem nagyon történik más, mint hogy behatóan megismerjük a futárcég működését és Ricky napi darálóját, illetve ezzel párhuzamosan Abbie nem kevésbé stresszes munkáját, valamint iskolakerülő kamasz fiuk kisebb stiklijeit, a feszültség egy pillanatra sem engedi lankadni a figyelmünket. Rickyvel ellentétben hamar megértjük a rendszer trükkös felépítését: a futárcég franchise-rendszerben dolgozik a futárjaival, tehát nem munkaadó, semmiféle felelősséget nem vállal, viszont mindent azonnal követel. Nincs megállás, nincs betegség, nincs családi probléma, mert ketyeg az óra. Minden apró hiba több száz fontba kerül.
A kizsigerelő rendszer működését a család mikrokozmoszában lecsapódó hatásain keresztül ismerjük meg, Loach úgy tolja az arcunkba a társadalmi igazságtalanságot, hogy nem prédikál róla, csak egyszerű kegyetlenséggel megmutatja, pontosan hogyan teszi tönkre ezt a négy életet. A néző érzelmi menedéke az volna, hogy egy szeretetteljes, jól működő családot lát, amit a két felnőtt erején felül próbál összetartani, de ettől persze még jobban fáj majd nekünk is a rájuk mért ütés.
 A képek forrása: MAFAB |
A Loach-nál megszokott, abszolút naturalista alakítások támogatják a dokumentarizmust, se a felnőtt-, se a gyerekszereplőknek nincsen egyetlen maníros gesztusuk sem, szinte tényleg megtörténnek velük a dolgok a szemünk előtt. Ehhez persze nagyon tudatos szereposztói döntésekre volt szükség: Rickyt Kris Hitchen alakítja, aki ugyan színésznek indult, de mivel nem kapott munkát, tizenöt éven át főleg vízvezeték-szerelőként dolgozott, és ez a film indította be újra a színészi karrierjét, Abbie-t pedig a teljesen amatőr Debbie Honeywood játssza. A kamaszfiút, Sebet alakító Rhys Stone-nak és a húgát játszó Katie Proctornak szintén ez az első filmszerepe. Mindannyian kizökkenés nélkül képesek arra, hogy ne színészkedjenek, csak létezzenek a kamera előtt.
Ahogyan Loach minden jelenettel szorít egyet a présen, amibe beleszorította a figuráit, bennünk is egyre inkább elakad a levegő. Tudjuk, hogy nemcsak a felemelkedés illúzió, de lassan már a túlélés is. Nem Sebbel történnek a legrosszabb dolgok ebben a családban, mégis az ő figurájában csúcsosodik ki a rendező kíméletlen társadalomkritikája. Egy szerencsésebb helyzetben levő családban a kamaszfiúnak volna lehetősége olyan hibákat elkövetni, amilyenekbe Seb is beleesik, az ő kiszolgáltatott helyzetükben viszont egyetlen centi mozgástér sincsen, egy apró rossz döntés is ahhoz vezethet, hogy borul az egész életük. De ennél az igazságtalanságnál is kétségbeejtőbb, hogy Seb pontosan látja a szülei példáján, hogy a társadalmi felemelkedésre esélye sincs, ez a rendszer számára nem kínál semmiféle jövőt. Sok rendező puhábbá, szentimentálisabbá válik a korral, Loach nem teszi meg nekünk ezt a szívességet, pofonjának nyoma ég az arcbőrünkön.