A fecsegő potyautas 83.
2020.01.30.

Mert az van. Csapataink harcban állnak, izé, ezt üzeni a miniszterelnök úr, és ezt mondja az ő fölkent kulturális kommmmiszárhuszárja, Demeter Szilárd úr is. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Hogy a PIM-ben túlzottan elfeküdt a liberális, izé, értelmiség, és ez békeidőben még rendjén is lenne, de hát, picsába is, nincsen az sajnos. Ez nem békeidő. Dirr-durr, Waterlóóó. Hanem ha nem békeidő tellik, akkor azonban miféle furcsaság. Akna a szív helyén? Akkor az háború, nem? Akkor lőni kell, nem?  Akkor okés a háborús morál, nem? Véremet adom. Minden eszköz megengedett, nem? Satöbbi és ott áll a háború sarkán egy Svejk. 

Nos, jó magam DIA-tag lennék, Digitális Irodalmi Akadémia, a legfiatalabb fattyú a kivételezett grémiumban, így alakult, emlékeim szerint nem kértem a kitüntetést, nem szorgoskodtam vékony hangú levelekkel, haldoklástól reszketeg levélfutamokkal vagy elhalkuló telefonokkal, jött, mint a felhő, a rossz idő vagy a jó idő, a kitüntetés. Rémülten nézem azóta is, hogy kik nem azok, pedig. Majdnem mintha szégyenem lenne ez, a havi apanázs, ami kétségtelenül segít megélni, boldogulni, és ha jól beosztanám, még titkos randevúra is futná, kétségtelenül. 


Aztán pedig magam is megnyilatkoznék a Térey-ösztöndíjjal kapcsolatban. Nem olyan nagy dolog ez, és nem is tudom, hogy mondták-e már, kifejtették-e, más kolléga kitért-e erre az apróságra, mert hiszen, mivel pénzről van szó, mindenki érzi a kényszert, a késztetést, hogy szóljon, megnyilatkozzon, odamondjon. Mondják is, mint a tribün. Oké. Én is a tribün népe vagyok. Dehogyis nézem én le az efféle artikulációs szituációt. A pénz fontos dolog. Nem olimpikonok vagyunk, nem az anyukánk vagy a kigyúrt, ostoros nagynénink az erőnléti edzőnk, anyukánk legfeljebb témaforrás, aztán pedig nem is munka, 

amit csinálunk, 

ugye, 

te, mondat nem vagy munka, 

nem tudatos, megtervezett, elhatározott emberi tevékenységből születsz, 

te, mondat, nem az emberi lét tudatos tevékenysége vagy, 

akár egy stadion, akár egy hosszan elnyúló műkerítés, akár egy kisfaszom kisvasútépítmény, így. 

Én csak arra szeretném fölhívni a kedves írótársadalom figyelmét, ez lenne az én apróságom, hogy erősen meg lett alázva a kollektíva. Kurziváltam is, látjátok? (Jó, egy háborúban annyi minden megesik, hol lőnek, hol éppen csönd lesz, mint egy üres üvegben, dugnak a lövészárokban, abuzálnak a kantinban.) Ha jól értem, volt harminc ösztöndíjas hely. Efféle háborús ösztöndíjra kalibrálva, nem baj, míg mi harcolunk, összevonunk, míg mi a vérünket adjuk, míg mi a szép, fényes homlokunkkal tartjuk a ránk dőlni kész szörnyeteg világot, míg mi népet-nemzetet védünk a két karunkkal, addig ti harmincan, olcsó walesi bárdok, buzulhattok a mondattal – nem munka. És a tizenkilenc kiválasztott jelölő végül is negyvenöt nevet mondott. Hú, dilemma! Na, erre mondta a PIM nagyon tehetséges, nagyon lendületes vezetője, hogy okés, háború ide, háború oda, negyvenöt. Egy tollvonás. Megtehetem. Jogomban áll. Ha úgy akarom. Nesztek.  Ez volt szerintem az a momentum, amikor az is, aki megkapta, az is, aki nem, az is, aki írt éppen, az is, aki alkotói válsággal küzdött, meg lett alázva. 

Hogy ez ilyen, így mehet. 

Tollvonás. Kegy. 

Nem fogja érteni, mert nem arra van kiképezve, de neked, író, értened kell. Ez azt jelenti, hogy bármit megtehet. Meg is fogja tenni. Ne hidd, hogy kimaradsz belőle.