Tisztelt Szülő(k)! / Escargo Hajója, Pécsi Kulturális Központ
2020.04.25.

Az Escargo Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet ezúttal a magyar közoktatást vette célba, és elég jól telibe találta. A célpont ennek ellenére sértetlen maradt. OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA.

Az iskolarendszerrel, az iskolával kapcsolatban kiemelten szükség van színházi előadásokra és oktatási-nevelési programokra. A legüdvösebb az lenne, ha felhagynánk a közös panaszkodással, a sérelmek végtelen felsorolásával, és érdemi változások történnének, de úgy látszik – és a legújabb Escargós előadásból is ez derül ki –, erre még sokat kell várni. Ez a kijelentés szándékosan visz több irányba; ahhoz, hogy a rendszer gyökeresen átalakuljon, minden komponensnek változnia kell, túl kell lépnünk a sztereotípiákon, és a puszta kritika helyett működő megoldásokat is kell javasolnunk. 

A Tisztelt Szülő(k)! című előadás (ahogy az a kicsit szemrehányó, tanáros hangsúlyú címből is látszik) elsősorban a szülő(ke)t adresszálja, de aztán viszonylag gyorsan kiderül, hogy sáros itt mindenki: az iskolaigazgató, az eminens osztálytárs, de talán még kicsit a főszereplő, Marci is. Ám legfőképpen mégis a tanárok. 

Kocsis Zsófia, Keresztény Tamás és Szabó Márk József az előadásban
Kocsis Zsófia, Keresztény Tamás és Szabó Márk József az előadásban

A nyolcadikos Marci (Szabó Márk József) ugyanis legfőképp a tanárai miatt utál iskolába járni. Apja, aki egyedül neveli őt, színész, ritkán van otthon. Az iskola pedig nehezített kényszerpálya: rengeteg óra, túlbuzgó, ének szakos osztályfőnök (beceneve Gestapo), pedálgép osztálytársnő, aki súg a tanároknak, ráadásul közeleg az 1956-os megemlékezés is, amin Marcinak (lévén színészgyerek) valami számára rémes verssel szerepelnie kell. 

Mindenkinek vannak emlékei ezekről az évekről, az előadás láthatóan felhasználja a fiatal alkotók tapasztalatait (a plakát szerint ők Vilmos Noémi, Szalai Ádám és a társulat), ismerős közeget teremtve ezzel a közönségnek. Marci hétköznapi történetében a konfliktusok is hétköznapiak: késések miatti konfrontáció az osztályfőnökkel, igazolatlan órák, feleltetések, vita a mintadiák osztálytársnővel, majd szembekerülés a családsegítő képviselőjével. Az egyetlen biztos pont az elhunyt anya vigasztaló álombeli alakja (Kocsis Zsófia egyik szerepe), valamint az apáé (Keresztény Tamás), akivel olykor lehet művészetről beszélgetni, és aki vicces is, de persze az iskolai és a társadalmi nyomásnak megfelelően igyekszik az iskola és az apaszerep között lavírozva jó és alkalmas szülő lenni.  

Érdekes egyébként, ahogy a Marci életében jelen lévő férfiakat mind Keresztény Tamás játssza: a hiperaktív és bosszúszomjas ének szakos osztályfőnököt, a kiégett matektanárt és a nyugdíj előtt álló biológiatanárt is. Sőt, ő a hexameterekben beszélő magyarszakos Mónika néni is. A tanárok egytől egyig típusok, sajnos sokszor fájdalmasan megfeleltethetők a valóságnak, nárcisztikus, önelégült alakok, akiknek semmi fogalma arról, mi minden zajlik egy gyerek fejében. Csupa olyan figura, akik az amúgy is nehéz helyzetet tovább nehezítik. Keresztény játéka végig energikus és intenzív, néha kicsit talán túlzásba is esik, hiszen (tanár)karikatúrákra törekszik. 

Az osztálytársat, valamint a családsegítőt, a színész apa rendezőjét és a néma anya (halott) alakját Kocsis Zsófia alakítja. Szabó Márk József a szerény, intelligens és álmodozó Marci, egy teljesen átlagos nyolcadikos, akinek egyetlen célja, hogy túlélje a gyerekkort. Marci nézőpontjával, szólamaival viszont persze nem sikerül a valós gyermeki perspektívát visszaadni, karaktere érett és komoly. Szinte filozofikus mélységekben beszél a szabadság hiányáról, a szabályok túlértékeléséről és feleslegességéről, az iskola káráról. Inkább a kritikus fiatal felnőtt mondatai ezek. Ezért több jelenetben kevéssé működnek az apával vívott klasszikus szülő-gyerek viták, sőt az apa a történetben kevéssé hangsúlyos figura, Marci elsődleges élettere az iskola és a saját gondolatai. 

Kocsis Zsófia és Szabó Márk József. Fotók: Cseri László. A képek forrása: Escargo Hajója
Kocsis Zsófia és Szabó Márk József. Fotók: Cseri László. A képek forrása: Escargo Hajója

A színészi összhang remekül működik a díszlettelen, apró színpadon. A mozgástér szűk, akárcsak Marci vagy a többi szereplő számára a saját élete. (Igen, ez a tanárfigurákra is igaz!) Egyetlen asztal, néhány szék, limitált számú kellék. Az előadás ügyesen egyensúlyoz a harsány humor és a groteszk tragikum határán. Utóbbit a közönség mintha kevésbé realizálná, pedig ez az egész végső soron nem is vicces, sőt vannak kellemetlen és szomorú, szívbe markoló pillanatok. Az egyik ilyen, amikor Marcit késése miatt megalázza az osztályfőnöke, illetve amikor matekórán pontosan kiszámolja a stresszfaktorokat, amik egy átlagos napon érik. Az előadás érzelmi csúcspontja, amikor a Marci képzeletében félresikerült ünnepi előadás után apja közli, hogy ideje új gyereket rendelnie az internetről, hiszen a jelenlegi életközösség láthatóan nem működik. Újabb meghökkentő pillanat ez, amikor bár nevetünk, mégis nagyon jól tudhatjuk, hogy abban a kontextusban, amikor manapság egy központi felvételin sok szülő és iskola szerint a „gyerek élete múlik”, ennek a víziónak milyen lelki súlya lehet. 

Az előadás viszont nem tesz pontot a helyzet végére, nem igazán véleményez; hacsak azt nem tekintjük állásfoglalásnak, hogy a legnagyobb felelősség a tanároké és az intézményé. Marci attól retteg, hogy az apja, akit szintén maga alá temet a rendszer, kitagadja, a hatalom és a behódoló iskolaigazgatók pedig a nagyhangú, begyöpösödött, tekintélyelvű és szociopata tanárokat védik. Ez lenne a minden ízében általánosítható teljes realitás? Talán valami hasonló. Mégis, ahogy a bevezetőben is jeleztem, üdvös lenne nem csak egyszerűen tükröt tartani ennek a sokunk által ismert jól valóságnak, hanem a szűkös keretek között alternatívákat is kínálni. Jelen esetben ugyanis szegény Marci számára nincs más megoldás, mint a teljes és önfeladó alkalmazkodás, és ez valahol mégis csak tragikus.