Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RAJZFILMFIGURA VAGY POPSZTÁR

A Tonhalle-Orchester koncertje a Müpában
2020. jan. 27.
Martin Fröst nevét megjegyeztük a Tonhalle-Orchesterrel közös koncertje után, Bartók Táncszvitjének előadását viszont alighanem érdemes elfelejtenünk. CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA.
Nem túlzás kijelenteni, hogy az 57 éves Paavo Järvi a kurrens komolyzenei színtér nagymenője. Pedig esetében még a családból kiemelkedni is lécugrást jelent, ugyanis az apja és a fivére is karmester. Hármuk közül talán ő, Paavo a legambiciózusabb. Tavaly írt alá a zürichi Tonhalle-Orchesternél, amely nem csak a világ egyik legjobban fizetett, hanem szakmailag is méltán becsült zenekara. Már ha jelent ez valamit ebben a szakmában, ahol sokezer szimfonikus zenekar játssza ugyanazt, nagyjából ugyanúgy. Rangos lemezszerződések, még rangosabb fellépőhelyek és nagy nevek az együttes történelmében – ezek jellemzik a zürichieket, minden egyéb ízlés és pofon.
 
Paavo Järvi és a Tonhalle-Orchester Zürich
Paavo Järvi és a Tonhalle-Orchester Zürich
Ahogyan Bartók Táncszvitjét játssza a zenekar, az meglehetősen unalmas, igaz, példásan makulátlan. Önmagában viszont az ilyesmi semmit nem ér. A nyitótételben a fagott kristálytiszta és pontosan intonál, de nem sok szenvedélyt hallok benne, a pergő pontosan érkezik, de nem siettet, pedig az lenne a feladata, hogy sodrást vigyen az ütemekbe.
 
Túlságosan fejbólogatós, virtusoskodó zenét képzelt el Paavo Järvi, ezt vehetnénk sértésnek is, de tekintsük inkább felületességnek vagy bátortalanságnak. A Táncszvit jóval több ennél, máskülönben miért vált volna egy ünnepi megrendelésre készült darab világsikerré? Az Allegro moltónál először úgy tűnik, a terem nem szól eléggé, de később a Csajkovszkij-szimfóniát hallva kiderül, nem ez a baj, hanem a zenekar játéka nem elég svungos. A vivace-tétel (III.) utáni tétova taps sem zavarna – még hátra van három tétel –, ha nem érezném, hogy illemből szól. Keserű vagyok, amikor megállapítom, hogy az a baj ezekkel a szuperegyüttesekkel, hogy túlságosan magabiztosan ülnek a nyeregben, és nem hallom a küszködés jótékony energiáját a zenében.
 
Aztán hálistennek jön egy szólista, aki fölényesen virtuóz is, igazi showman, ugyanakkor mélyen zenei. Szerencsés és ritka kombináció ez, csak a legnagyobbakra jellemző, és üdítő, hogy végre elfelejtjük, nem is szent és nem is vaskalapos dolog ez a klasszikus zene. Martin Fröst klarinétművészről van szó, aki Copland versenyművét hozta el nekünk. Benny Goodman kétezer dollárt fizetett a Klarinétversenyért a szerzőnek, de minden centet megért, mert ragyogó darabot írt a nálunk még mindig ismeretlen amerikai szerző 1947-49 között. (Most a „nehezebb” változatot halljuk, az 1950-es átdolgozást.)  Innen hát a jazzes elemek, amelyek a korszakban a lingóhoz tartoztak, ma már inkább virtuóz kihívások a kottában.
 
Középen Martin Fröst. Fotók: Posztós János, Müpa
Középen Martin Fröst. Fotók: Posztós János, Müpa

Fröst sztáralkat, tekereg, táncol játék közben, kicsit úgy mozog, mint egy hosszúlábú rajfilmfigura, kicsit úgy, mint egy popcsillag. A concerto első szakasza melankolikus, melodikus, és lehetőséget ad rá, hogy a szólista megmutassa dallamalkotó képességét. Fröst játéka csupa finomság, perdöntővé válnak benne a lélegzetnyi árnyalatok, és legalább annyira beleérző, mint amennyire profi. A második, „rather fast” játszandó tételben Fröst igazán elemében van, és megmutatja, hogy írtak a Kék rapszódia nevezetes ütemeinél sikkesebbet  is klarinétra klasszikus szerzők. Interpretációjának legnagyobb érdeme azonban az, hogy improvizatívnak hat, és a zenei anyagot így egyszerre vezeti vissza a jazz és a concerto műfaji gyökereihez. A zárlatban hallott glissando (a jazzben smear a neve) tapsra ingerli a tenyeret. Ráadásként két darabot hallunk: az egyik a szólista testvére, Göran Fröst által klarinétra és zenekarra komponált Klezmer táncok, a másik a Nature Boy, ebben a csellisták segítenek egy orgonapontként szolgáló mély E hanggal.

 
A második részben Csajkovszkij V. (e-moll) szimfóniáját hallottuk, amelynek előadása már több jóval kényeztetett, mint a Táncszvité. Az orosz zeneszerző a harmincas évei végén, IV. f-moll darabjával érzett rá a szimfónia műfajának lényegére. Az Ötödik így valódi pszichológiai dráma az első tétel ’marche funèbre’-stílusú nyitóütemeitől a kóda megszolgált győzelméig. A „pokolra kell annak menni” jól ismert esetéről van itt szó, és – hogy őszinte legyek – ritkán hallani valódi pokoljárást. Ha a felvételek között böngészek, Jevgenyij Mravinszkij és a Leningrádi Filharmonikusok felvételei toronymagasan a legjobbnak bizonyulnak (többet is rögzítettek élőben). Jól szóltak a zürichiek is, meg kell hagyni. Az első tételben végre előbújt a spiritusz – ’con anima’, így szól az egyik előadói utasítás. A cantabile játszandó második tételben a kürt és a vonósok úgy szóltak együtt, ahogy himnuszokat játszani illik, a B-részben pedig Järvi engedte annyira áradni a zenét, hogy a harmóniai instabilitás kellemes szédülést okozhasson. A könnyed keringőtétel után, a negyedik tételben fenséges és gazdag hangszínt hallottunk, és a zárópercek alla breve menetelése után jó érzékkel történt az ütemváltás 6/4-be. Ez olyan zene, amit a testeddel, a sejtjeiddel kell érezned mind hallgatóként, mind előadóként, és ez a finálé most karnális örömökkel szolgált.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek