Aki a kilencvenes évek végén járhatott már moziba, olyan filmekre is, amelyben rondán beszélő suttyó East End-i bűnözők rohangálnak káromkodva különböző fegyverekkel, s annak használt ökleikkel, jól emlékezhet arra, hogyan fogadta a közvélemény Guy Ritchie első filmjét. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, bár első látásra is karakteresebb, izgalmasabb volt, mint a korszak megszámolhatatlan tarantinós gengszterfilmje, de egy nagyon picit mégis közelebb kellett ülni a vászonhoz, hogy egyértelműen kiderüljön: ez a brit csibész bizony nem másolja a nagy Quentint, hanem egyedüliként a világon felveszi vele a versenyt.
Majd jött a második szuperdobás, a Blöff, ami ugyanaz volt, ugyanolyan bravúrosan, kicsit tán kompaktabb, még viccesebb, vadabb módon: hülye gengszterek csináltak benne hülyeségeket, s mondtak bárdolatlanul szellemes dolgokat, a tét azonban Brad Pitt hamar kultikussá vált szerepeltetésével is emelkedett –, s ezt követően azt vártuk Ritchie-től, hogy Quentin Tarantinóhoz hasonlóan keressen újabb utakat magának. Mármint, önazonosan újakat.
Igazságtalanul mértük QT-hez, hiszen nem akartunk volna mi egy másik Tarantinót, jó nekünk az az egy is, de a néző ilyen – sokszor teljesen igazságtalan. Ám Ritchie inkább elvette a világ legnagyobb női popsztárját, Madonnát, forgatott vele egy közel értékelhetetlen filmet (Hullámhegy), s a következő gengsztermozijával (Revolver) se talált vissza ahhoz a hanghoz és minőséghez, ami két film alatt védjegyévé vált. (S az előbbi bulvárinfónak csak azért van létjogosultsága ebben a cikkben, mert sokak szerint – én is csak másoktól hallottam, magamtól nem gondolnék ilyet persze –, a művészt megreccsentette a magánember házassági csődje.) S pesszimistább berkekben már azt beszélték, meglehet, ennyi is volt a karrierje.
 Jelenetek a filmből |
De nem volt neki ennyi (annyi), mert csak megtalálta az új utakat magának (és elváltak Madonnával) – csak nem feltétlenül olyat, mint amit mi gondoltunk ki neki. Guy Ritchie pár film alatt korrekt hollywoodi blockbuster-rendezővé avanzsált, aki már azzal is bizonyította, hogy korántsem reménytelen a feltámadás, hogy az igencsak bájos, nem csak nyomokban saját ötleteket tartalmazó első Sherlock Holmes-akciófilm előtt még rendezett egy ügyeske, bár a debütáláshoz nem mérhető, újabb gengszterfilmet (Spíler), s aztán volt, amikor nagyjából bejött kereskedelmileg, amit vállalt (Az U.N.C.L.E. embere), hol bukott egy nagyot (Arthur király: A kard legendája), máskor kiszámíthatóan kasszát robbantott (Aladdin), de ezekben a vállalásokban is benne volt Ritchie, lehetett érezni, hogy ott van, hogy gondol valamit a kémekről, lovagokról és mesebeli tolvajokról – mi mást persze, minthogy a zsiványok imádnivalóak. Csak néha kémek, lovagok, vagy mesebeli lámpatulajdonosok lesznek belőlük.
No, és akkor megérkeztünk az Úriemberekhez, amiben a művész bebizonyítja, hogy nem lett lelketlenebb a számos álomgyári bérmunkától, hanem köszöni szépen, remekül érzi magát, pláne, ha megint forgathat – minden, hasonló filmjéhez képest több világsztárral – egy felszabadult, klipes megoldásaival csodásan virtuóz gengsztervígjátékot, amiben a hülyék megint úgy csinálhatják a hülyeségeiket, s táncolhatnak a halálba, vagy annak a szélére, ahogy kaján vezérük fütyül nekik a kamerák másik oldaláról.
Abból a szempontból mindenképpen meglepő ez a film – s ezért tartottam fontosnak gyorsan összefoglalni Guy Ritchie eddigi munkásságát –, hogy valóban képes elhitetni a befogadóval: ez az ember nem fáradt el, tényleg imádja, amit csinál, s tudja is csinálni. Csupán nincsenek már nagy ötletei történet- és gondolatszinten. De ami ahhoz kell, hogy az A-osztályú vicces-véres gengszterfilm után vágyakozó közönség megkapja a magáét, s tényleg jól érezze magát közben, azt tudja Ritchie, s meg is mutatja: kiválóan keretezi a sztorit (ami egyébként annyi, hogy egy drogcézár nyugdíjba szeretne vonulni, s eladná a birodalmát, de a jelentkezők inkább ingyen vennék át a boltot, mint pénzért), kikacsint és beszól, itt megtekeri, ott összelapítja, itt felpörgeti, ott lelassítja, közben meg menőzik mindvégig a zene. S olyan karaktereket ír színészeiknek, amelyeket azok parádésan be tudnak lakni, be tudnak játszani.
 A képek forrása: MAFAB |
Az Úriemberek iszonyú mókás film, s persze mocskosul cool, de nem lesz belőle üres arcoskodás, mert Matthew McConaughey, Charlie Hunnam, Colin Farrell, Henry Golding, Hugh Grant, s az egy szem hangsúlyosabb nőfigurát alakító Michelle Dockery egyfelől lenyűgözően mondják, hadarják, szavalják (ahogy éppen kell) Guy Ritchie felszabadult, s legtöbbször valóban kegyetlenül vagány párbeszédeit, ugyanakkor élnek is azzal a játéktérrel, amit az író-rendező biztosít számukra. Jutalomjátékoznak mindahányan, de legfőképpen Ritchie, aki tán egy picivel hangsúlyosabban szeretne szólni az amerikai közönséghez, de ez sokkal inkább tűnik fűszernek, mint káros kompromisszumnak.
Az a jó, hogy nincs ideje a nézőnek (európainak, amerikainak, akármelyiknek) azzal foglalkozni, hogy mennyire eredeti, amit lát. Mert nem az, kicsit sem, viszont Guy Ritchie olyan tempóban szórakoztat, nevettet és sodor magával, s olyan hozzáértéssel és felszabadult önbizalommal teszi, hogy egy darab kérdésünk sincs közben, csak igazán nagyszerűen érezzük magunkat, mert jó kezekben vagyunk – s legfeljebb csak a végén lehetünk kicsit elszontyolodva, hogy már vége is van. Kérnénk még a gyökerekből!