Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SIKER TRAGÉDIÁJA

Csiszolatlan gyémánt
2020. jan. 25.
Adam Sandler és az Oscar? Hosszú ideig úgy hittük, ez a kettő egymást kizáró fogalom, aztán jöttek a Safdie testvérek és egy New York-i ékszerész kálváriája kapcsán megmutatták, hogy tényleg minden lehetséges. Lenne. A Csiszolatlan gyémánt viszont Oscar-jelölés nélkül is megér egy misét. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Hosszú éveken át próbáltam megfejteni, hogy mit esznek az amerikaiak Adam Sandleren, mi a sikere titka, de mivel kicsivel sem jutottam közelebb a megoldáshoz, inkább a nézhetetlenség árnyalataival gazdagodva úgy döntöttem, hogy soha többé. Nem vagyok hajlandó többször megnézni azt az embert, aki módszeresen rombolja a film tekintélyét, tagadja annak értékeit, és akivel kapcsolatban soha nem lehet egy mondatban szerepeltetni a „művészet” vagy „Oscar” kifejezéseket. 

És most tessék! A Csiszolatlan gyémánt még meg sem érkezett a Netflixre, az internet máris felforrt, hogy miért nem került be Sandler az idei Oscar-jelöltek közé. Abba a mezőnybe, amely idén kivételesen erős, és ahova Eddie Murphy sem fért fel egy másik netflixes produkcióval. És még azt sem lehet mondani, hogy ne lenne igazuk, annyiban bizonyosan, hogy ennél közelebb tán már sosem kerül Sandler a szoborhoz.

Persze könnyű egy ilyen filmográfiával a háttérben Oscar-díjas teljesítményről beszélni, hiszen már egy teljesen átlagos mozi, némi stílusérzékkel és csipetnyi komolysággal kikevert alakítás is Himalájaként emelkedne ki az életműből, főként ha az olyan ipari hulladékokra gondolunk, mint a Ne szórakozz Zohannal, az Apa ég! vagy a Jack és Jill. De azért ne legyünk igazságtalanok, Sandler ugyanis időről időre képes volt nézhetőbb alkotásokkal, nem pusztán a testnedvekre épülő vígjátékokkal is előrukkolni, és némelyek kapcsán még a túltolt üzenet sem volt fárasztó, mint például a Ki nevel a végén?, a Távkapcs vagy A cipőbűvölő, amelyek többnyire a családi értékekről regéltek. És a lesajnált komikus viszonylag jól mozgott Jack Nicholson, Dustin Hoffman, Steve Buscemi és Christopher Walken társaságában. Bár az is lehet, hogy inkább a színészlegendák kisugárzása tette őt is elviselhetővé egy tisztességesen megírt és nem pusztán poénok füzéreként felszolgált filmben. 

Volt két komolyabb próbálkozása is a dráma területén: az Üres város, amely elvileg minden követelménynek megfelelt, hogy Oscar-várományos legyen belőle, és adjon némi tartást az egyre súlytalanabbá váló életműnek: egy fehér és egy fekete férfi (Don Cheadle) barátsága, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utóhatásai, gondolat és keserédesség, nagy-nagy jellemfejlődés, ám az alkotás mégsem azt a pályát futotta be, amit elvártak tőle. A másik a Férfiak, nők és gyerekek, amelyben Sandler teljesítménye már annyira jó volt, hogy teljesen észrevétlenné vált Jason Reitman kissé didaktikus, ám húsbavágó témákat boncolgató kaleidoszkópjában. És úgy tűnt, sokáig ez lesz Sandler legnagyobb elismerése.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A Csiszolatlan gyémánt Sandler harmadik próbálkozása tehát, hogy a vígjátékokat lenéző hollywoodi szakmának megmutassa, ő is ér valamennyit színészként. Ráadásul itt már mankók (értsd: nagy nevek) nélkül rugaszkodott neki a feladatnak, hiszen a Safdie testvérek teljesen egészében rábízták új filmjüket, majdhogynem az ő vállán nyugodott mindent teher. 

A független szcénából érkezett filmesek korábban a Good Time című bankrablásos mozijukkal bizonyították, hogy nagyon jól tudnak beszélni a bűnnel és erőszakkal átszőtt világról, mindenféle romantika nélkül teremtenek remek atmoszférát, tűélesen mutatják be az elkallódás szélén egyensúlyozó karaktereiket. A film megjárta Cannes-t, az amerikai mozikban limitált számú bemutatót ért meg csupán, és két hét után be is fejezte pályafutását (kétmillió dolláros bevétel). A szakma viszont rajongott érte, és Robert Pattinson mindmáig legjobb alakításáról beszéltek Connie, a kisstílű bűnöző bőrében. Vagyis csupa olyasmi kötődött a filmhez, amiért a közönségkedvenc, de szakmailag teljesen negligált Sandler a fél karját adta volna. 

Howard, a szebb napokat látott New York-i zsidó ékszerész egyre nagyobb svindlikkel tudja csak egyensúlyban tartani gyászos életét. Szűkebb családja romokban, ő maga nyakig úszik az adósságban, és ezen a fogadási mániája is csak ront, egyre rosszabb arcú behajtók szállnak rá, és a tágabb családban is kezdi elveszíteni a tekintélyét. Egy nagyobb üzlettel (egy Etiópiából becsempészett csiszolatlan opálkővel, amelyet árverésen értékesítene) szeretne kasszát robbantani, amely minden értelemben kiköszörülné a csorbát, ám minden igyekezete ellenére egyre mélyebbre süllyed a lúzerségbe, és már a nagy dumája sem elég ahhoz, hogy kihúzza a csávából. Úgy tűnik, hogy egy nap, akármit is mond vagy tesz, elviszi az ördög. És ez a nap már nincs is olyan messze. 

Josh és Benny Safdie igen meggyőzően festik fel az ékszerkereskedők zárt és bonyolult világát, ahol minden a kapcsolatokon múlik, és olyan következetesen jelenítik meg egy karrier végét, hogy szinte fájdalmas nézni, ahogy Howard egyre kínosabb helyzetekbe sodorja magát. S bár az ékszerész igazi antihős, semmi sincs benne, amiért azonosulni lehetne vele, kibírhatatlan és visszataszító (Sandler még a mozgásával, a kissé mindig hajlott hátával, formátlan mackósságával is rájátszik erre az ellenszenvre), valahogy mégis felkelti a rokonszenvünket. Ha nem is vagyunk képesek drukkolni neki, nem szeretnénk, ha végképp elbukna. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Sandler igen hitelesen hozza a szakmailag kissé már lenézett, de még egy utolsó nagy dobásban bízó ékszerészt, aki mindent megtenne, hogy végre (ismét) felnézzenek rá. S miközben okosan használja a sztereotípiákat (mindent, ami csak egy zsidó kereskedővel kapcsolatban eszünkbe juthat), képes ezeken túl is elvezetni a nézőt, a paraván mögé, ahol egy kisiklott ember vergődésével szembesülünk, aki kétségbeesetten kapaszkodik a legutolsó szalmaszálba és még mindig fanatikusan bízik a saját képességeiben (és szerencséjében). De már az is tragédia lenne, ha sikerülne neki (ezért is remek a film végkifejlete).

A Csiszolatlan gyémánt igazi független film: nem az álomgyári klisék nyelvén beszél, kissé hosszabb is, szétesőbb is, nem úgy moralizál, nem úgy keresi a tanulságokat, ahogy szélesvásznú társai, és nem is igazán szerethető karakterekkel dolgozik. Túl félhomályos, túl életszagú, túl zilált ez Hollywoodnak. De megkockáztatom, ha mindez nem a Netflixre készül, most Sandler is ott lenne a legjobbak között az Oscar-gálán. De Hollywoodot megkerülve mégsem lehet Hollywoodot meghódítani, ahogy az ékszerészünk sem képes fejre állítani a maga, szintén szigorú szabályok szerint működő világát. A két sors drámája összefonódik ebben a cseppet sem átlagos filmben.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek