Kosztolányi Dezső – Fabacsovics Lili: Esti Kornél / Budapest Bábszínház
2020.01.25.

Megkapó atmoszférájú bábelőadást rendezett Szilágyi Bálint az Esti Kornélból. Az előadás vizuálisan megerősít bennünket Kosztolányi hősének vagányságáról, a formát tekintve azonban maradhat bennünk hiányérzet. FRITZ GERGELY ÍRÁSA.

A címbeli mondat nem egy trafós előadásban, még csak nem is egy álradikális bulvárdarabban, hanem Szilágyi Bálint Budapest Bábszínházban bemutatott Esti Kornéljában hangzik el, a novellafüzér egyik nagymenő szereplőjének, Sárkánynak a szájából. A figura egyébként épp olyan, mintha a századfordulós Budapest irodalmi életének borgőzös valóságát egy kicsit a mába adaptálnánk. Sárkány a sötétített szemüveges, casual-melegítős kopasz csávó, aki Esti Kornél énekét rappelgeti úton a New York Kávéház felé. És hasonló beszólásokkal ugratja haverjait. 

Barna Zsombor
Barna Zsombor
Szilágyi Bálint rendező színházi érdeklődésének eddig is irányt szabott markáns irodalmi érdeklődése: egy olvasmányélményektől inspirált színházcsinálási metódust rajzol ki eddigi munkássága, ugyanis a klasszikus magyar irodalom (Karnyóné, SzínArany), a modernitás irodalma, valamint kortárs osztrák-német szövegek, így Peter Handke és Daniel Kehlmann egyaránt helyet kapnak ebben a rendezői repertoárban. Ezt a vonulatot erősíti tovább az Esti Kornél mostani bábos színrevitele: Szilágyinak nyilván Kosztolányi is kedves olvasmányélményeő, ráadásul a novellafüzér alteregó-alaphelyzete még reflektáltabban aknázható ki a bábok segítségével. A Kemény Henrik terem szűk, kövekkel körülrakott színpadterében (látvány: Lázár Helga) koncentráltan indul a játék: Barna Zsombor, Blasek Gyöngyi, Márkus Sándor és Pallai Mara megkapóan teremtik meg az Esti Kornél-szövegekből áradó érzéki atmoszférát. Az előadás egy lineáris történetívet rajzol Esti életéből, felbukkannak az ismert novellák: a vonaton szerzett első intim élményeket tematizáló Csók, majd a németországi kalandozások, így az irodalmi ülést végigalvó elnök, illetve a csóróságban elköltött svájci omlett is. Mindezeknek a szerző és a főhős paktumát elbeszélő kezdőnovella adaptálása ágyaz meg az előadás első jelenetében, a Kosztolányi-szöveggel ellentétben pedig kézenfekvő ötletként a színház lesz Esti szenvedélye. A folyamatos narráció egyfelől a szöveg által, majd performatívan is felöltözteti a címszereplő figuráját. Miközben Kosztolányi hárfahangon áradó szövegéből megismerjük Estit, a négy színész egyszerre adja rá a ruhát a bábfigurára. Esti karakterének immanens része az életút-metaforává teljesedő utazás: a születés és Az utolsó fölolvasás halálba torkolló záróakkordja közti életút alatt a bábfigura mindig más színészhez kerül, így minduntalan másvalaki ölti magára ennek az arcát folytonosan változtató hősnek a szerepét. Szilágyi rendezése kiélezi Esti esetlenségéből, önkereséséből és a pesti éjszakák dorbézolásaiból fakadó iróniát: főként a Sárkánnyal töltött esték szituációin nevetünk, illetve újfent meggyőződünk arról, hogy a báb milyen nagyfokú érzékenységgel képes összesűríteni a prózai színházban giccs- vagy öncélgyanús helyzeteket. Ez a kellemes, érzéki és egyben kedvesen humoros, néhol pedig lágyan ironikus alaptónus igencsak széles közönségréteg számára teszi élvezhetővé az előadást. Az alapvetően felnőtteknek szánt munka gimnazisták számára is ideális: a szöveghűség és az irodalmi estek narrációs stílusa mellett a bábok vizuálisan erősen emlékeztetnek arra, ahogy magyartanárok különböző íróknak kreálnak facebook-profilt, hogy közelebb hozzák az irodalmi szövegeket a Z-generációhoz. 

Paradox módon az előadás buktatója is éppen ebből fakad, a játékidő utolsó harmadában a ritmusváltások hiányát és a szövegmondás homogenitását csak a színészek szikrázó jelenléte tudja ellensúlyozni, a rendezői ötletek azonban erősen halványodnak. Mulatságos fogás az Esti Kornél zenekartól bevágni egy számot és mellette videotechnikát is alkalmazni, ám az előadás játéknyelvébe ez aligha illeszkedik, inkább elszigetelt, üresjárat-kitöltő megoldásnak bizonyul. A ritmustalanságot pedig nem orvosolja a vetítés, sőt. A lineáris történetvezetés és az erős irodalmi alapozás még úgy is zavarba ejt, hogy tudjuk: ez egy huszonéveseknek szóló bábelőadás. És bár éppen ezzel a korosztályról hangzik el mindig, hogy tagjainak folyamatosan ingerekre van szükségük, a rendezés mégsem töri meg nézőpontváltással a szöveg homogén áradását, nem zökkent ki formai eszközök segítségével. A lineáris történetvezetés elfedi a rendezés hangsúlyosabb kontúrjait és egyneművé teszi ezt az egyébként színes produkciót. 

Fotók: Budapest Bábszínház
Fotók: Budapest Bábszínház
Az előadásban szereplő négy színész egységesen nagy átéléssel teljesít. Szilágyi kitűnően találta el, hogy kivel kell indítani és lezárni ezt az előadást. Pallai Mara nagy játékkedvvel, kéjes furfangossággal, egyben pedig nagyfokú intellektuális energiával uralja a színt és narrálja a kezdőnovellát, míg Blasek Gyöngyi az idős Esti bőrébe bújva, kellő és nem tolakodóan sok pátosszal kelti életre Az utolsó felolvasás halál előtti pillanatait. Barna Zsombor ideális Esti-karakter, egyszerre mutatja meg a figura gyermekien félénk és határozott férfiúi arcát. Márkus Sándort az érett, fess Estiként, illetve a körülötte lézengő haveri kör szerepében is látjuk. 

Emellett a négyes jelenetek is feszes színészi jelenlétről tanúskodnak, erősítve érzetünket, hogy ez az előadás főként atmoszféraszínházként jelentős: szuggesztíven idéz meg egy olyan világot, amely Kosztolányi-olvasás közben a fantáziánkban megképződik.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Fritz Gergely