Franz Xaver Kroetz: A vágy / Radnóti Színház
2020.02.10.

A vágy című előadás Alföldi Róbert rendezésében nem a szexről szól – bár minden jel erre mutat. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Franz Xaver Kroetz drámájának magyarországi ősbemutatója 1999-ben a Thália Színházban volt. Az Ascher Tamás rendezéséről szóló kritikákból az derül ki, hogy most, húsz évvel később Alföldi Róbertet hasonló ötletek és megfontolások vezették A vágy című szöveg bemutatásához és értelmezésében. Az alapvető hasonlóság a két előadás között az, hogy a naturalizmust és a költőiséget, a felületességet és a mélységet vegyítik, pontosabban hirtelen és váratlan váltásokban mutatják fel ezeket, és ez az állandó ellenpontozás teremti meg a jelenetek feszültségét.

Schneider Zoltán, Kováts Adél
Schneider Zoltán, Kováts Adél

A sztori egyébként nem egy ördöglakat. Van egy középkorú házaspár, Hilde és Otto, akik egy temetőkertészetet visznek vállalkozókként, alkalmazottjuk fiatal nő, Mitzi. Az életük teljesen átlagos és normális mederben halad egészen addig a pillanatig, amíg Hilde öccse, Fritz meg nem érkezik hozzájuk két év börtön után. Hogy pontosan milyen enyhébb szexuális bűncselekményt követett el, ami miatt lecsukták, csak sejtjük. És bár a fiú „gyógyszereket szed a férfiassága ellen”, és tökéletesen ártalmatlan az előadás egész ideje alatt, mégis megbolydul körülötte minden. Attól a puszta ténytől ugyanis, hogy volt időszak, amikor vágyait ösztönösen és elfojtások nélkül volt képes megélni, projekciós felületté válik a szexuális elfojtásokkal nagyon is küszködő Otto és Mitzi számára, akik így egymásba gabalyodnak. A dráma második felében Hilde elkeseredett harcát látjuk, hogy visszaszerezze a férjét Mitzitől.

„A darab legnagyobb problémája, hogy annyira banális metaforát választ kiindulópontul, hogy ezzel nem képes elemelni a szöveget a szerző az unalmas naturalizmustól. Hiába játszódik egy temetői kertészetben a történet, nincs az az érzésünk, hogy valójában egy ravatalozóban élnek, a sír peremén egyensúlyoznak a szereplők. Az osztrák szerző drámája így csupán a nyárspolgári jóindulat mögött rejtező kegyetlenség, a frigid erkölcsök mögött megbújó perverzitás unásig ismert pszichologizáló leleplezése” – írja Perényi Balázs 2000-ben Kroetz szövegéről (Ellenfény 2000/5-6.). És valóban, mintha a rendezés tétje az lenne, hogy képes-e ebből az unásig ismert sablonból kiemelni a művet színházi eszközök segítségével.

Erre lehet megoldás a fent említett ellentét a profán naturalizmus és a poézis között, melynek lenyomatai időnként a drámaszövegben is megcsillannak azért, a szereplők mintegy véletlenül ejtenek ki a szájukon olyan mondatokat, amelyek messze túlmutatnak általános nyelvi regiszterükön. „Itt minden virágzik, sarjad az élet a virágcserepekből, az ember meg ott áll egymagában, és nincs egy jó vastag karója, amibe megkapaszkodhatna. Aztán meg itt van még a temető is. Meg lehet itt őrülni az élet meg a halál között” – szakad ki például Hildéből, amikor kétségbeesetten veszekszik Mitzivel a férjén.

Vilmányi Benett
Vilmányi Benett

És részben ezt az oppozíciós célt szolgálta Parti Nagy Lajos fordítása is Ascher Tamás előadásában. Habár Franz Xaver Kroetz dialógusainak lefordítása egyébként is vetekszik a lehetetlennel, hiszen szereplői bajor nyelvjárásban beszélnek, amelyet nyilvánvalóan nem helyettesíthet a magyar nyelvjárások egyszerű használata. Parti Nagy Lajos átirata ugyanakkor mesterien keveri a fájdalmas vagy épp rendkívül vicces egyszerűséget és a meglepő pillanatokban előtörő líraiságot. Ezért is érdekes, ám a koncepció szempontjából mégis logikus döntés Alföldi Róbert részéről, hogy Parti Nagy Lajos szövege helyett Perczel Enikő és Totth Benedek fordítását használta. Utóbbi ugyanis az egyszerűségre és az átláthatóságra törekszik, s ezzel az emberek közötti kommunikáció lehetetlenségét, a kimondhatatlanságot és az elhallgatást helyezi a fókuszba. 

„Egy egészen hétköznapi történetben olyan, általunk nap mint nap használt fogalmakról, mint az összetartozás, a szeretet vagy a párkapcsolat, az derül ki, hogy lépten-nyomon összekeverjük ezeket az ösztönökkel, a vággyal, a pőre szexussal, mert képtelenek vagyunk egymás felé fordulni, és elcsesszük a kapcsolatainkat” – olvashatók Alföldi Róbert szavai az előadás színlapján. És valóban, az általa említett fogalmak, az őket leíró szavak sosem a fogalom valódi lényegét fejezik ki, a szereplők teljesen rosszul, másra használják ezeket a kifejezéseket, mert nyelvileg nem elég kifinomultak ahhoz, hogy kifejezzék ennél sokkal bonyolultabb problémáikat. Ha lennének szavaik rá, azt mondanák el velük, hogy valójában nem a szexet hiányolják, nem is attól van csömörük, hanem az intimitás hiányzik az életükből, amely valódivá tenné közöttük a testi és lelki kapcsolatot.

Ezt – mármint az intimitás tökéletes hiányát – teszi egyértelművé a rendezés. Brutális közeledéseket és harsány, elviselhetetlen szexjeleneteket látunk a színpadon. Mintha elrontott pornófilm lenne mindahány, ahol világosan látszik, hogy a benne szereplők nemhogy nem élvezik az együttlétet, hanem kifejezetten rossz nekik, ahol nincs ölelés, simogatás, csók, csak behatolás és aktus. Ezek is csak akkor és addig, amikor és ameddig a férfinak jó. 

„Egy nőt is sokféleképpen lehet kényeztetni” – hangzik el a tétova mondat Hildétől az előadás első jelenetében, amelyet Otto gyorsan rövidre zár: „Na, az most nem fog menni” – mondja, és innentől fogva világos, hogy itt csak a férfi vágyai az érdekesek. A férfi pedig arra vágyik, hogy különösebb megerőltetés nélkül legyen a rajta vonagló nőnek sorozatos orgazmusa, és lehetőleg élvezze az anális szexet is. Szomorú pillanat, amikor Hilde végül úgy hódítja vissza férjét Mitzitől, hogy hangosan eljátssza az orgazmust, amit nem érez, és talán soha életében nem is érzett.

Bata Éva, Kováts Adél. Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: Radnóti Színház
Bata Éva, Kováts Adél. Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: Radnóti Színház

Az eddigiekből is egyértelmű lehet, de fontosnak tartom elmondani, hogy a Kroetz drámájában lévő bonyolult emberi viszonyok megmutatásához rendkívül jó színészekre van szükség. Olyan jókra, mint az a négy, aki ebben az előadásban játszik. Schneider Zoltán Ottóként egyszerre képes nagyra nőtt tutyimutyi gyermekként és veszélyes agresszorként megjelenni, mégpedig úgy, hogy e két arcát egyáltalán nem érezzük egymástól távolinak. Mellette Kováts Adél Hildéjében is van valami gyermeki, talán épp ez az, ami miatt úgy érezzük, talán illenek egymáshoz. Hilde nagyon sokrétűen felépített figura Kováts Adél alakításában, pillanatok alatt váltakozik gesztusaiban a kétségbeesett őrület és a mély belátás és az elfogadás. A fiatalok talán kicsit egyszínűbbek náluk, Vilmányi Benett nyugodt, szelíd, jóra való Fritzet játszik, akiről nehéz elképzelnünk, hogy csak a vágycsökkentő gyógyszerek miatt képes uralkodni ösztönein. Bata Éva Mitziként pedig örök kamaszlány, ő van a szereplők közül leginkább kiéhezve a szeretetre, egy ölelésért szívesen odadobná magát az ördögnek is.

Az előadás tere (díszlettervező: Kálmán Eszter) ugyanúgy, ahogy Ascher Tamás 1999-es rendezésében, a kertészet és a temető elemeit keveri Otto és Hilde otthonával. Egyszerre vagyunk kint és bent a virágföldes zacskók és a koszorúk között: a szereplők műanyag kerti bútorokon ücsörögnek az élet és halál kissé túlzottan is sulykolt metaforikus képeivel körülvéve. Az 1999-es kritikákból arra következtetek, hogy Aschernál talán kicsit több volt a halál, Alföldinél pedig az élet és a műanyag.

Az előadás adatlapja a port.hu oldaon itt található. 

Szerző: Puskás Panni