Robert Antelme: Emberfaj
2020.06.08.

Robert Antelme regénye és Marguerite Duras elbeszéléskötete szinte egy időben jelent meg és azonos élményeket idéz. A második világháború, az ellenállás, a koncentrációs tábor tapasztalatait mindketten saját személyiségükön átszűrve, tanúságtételként jelenítik meg. De hogyan lesz azután? SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

Irodalmi, ön- és társadalomismereti szempontból érzékeny és radikális gesztus a Jelenkor Kiadó részéről, hogy egyazon évben jelentette meg Marguerite Duras Fájdalom és Robert Antelme Emberfaj című köteteit. A szerzők e művek megszületésekor még férj és feleség voltak, mindketten meggyőződéses baloldali értelmiségiek, a második világháború alatt a francia ellenállási mozgalom tagjai. Antelme lebukott, s politikai fogolyként hurcolták el koncentrációs táborba. Duras a várakozás idegőrlő bizonytalansága után Dachauból élőhalottként visszakapott férfi felépülése és házassága felbomlása kapcsán írta meg zseniális elbeszélését, Antelme pedig a szemtanú és túlélő tanúskodási kötelezettségének tett eleget regénye megalkotásával. Duras szövege sokkoló remekmű, Antelme regénye pedig mintha ezer darabra esne szét, s a fragmentumok között ugyanúgy találunk revelatív erejű oldalakat, mint zavarba ejtően görcsös és leckeszerűen felmondott ideológiai betéteket. Előbbiekre való tekintettel viszont bizton állíthatjuk, hogy a lágerirodalom kihagyhatatlan kötetéről van szó.

Az önéletrajzi regény három nagy részre tagolódik (Gandersheim, Az út, A vég), Antelme 1944. július 1-től, 1945. április 29-ig tartó fogolylétének állomáshelyei szerint. Az elbeszélői hang mintha egy meghasadt személyiségből szólna: egyrészt hallunk egy mélységesen baloldali meggyőződésű humanistát, aki az éhezés, a hasmenés, a tetvesség legmélyén is az emberi faj végső és lerombolhatatlan egységéről és a lágerbeli hierarchia-harcok kapcsán is az osztályharc természetéről értekezik, másrészt egy kivételes őszinteségű és érzékenységű művészt, aki mintegy belső kényszerként teljesíti a megjelenítés tárgyszerű hitelességének követelményét. S bár e kettősség fellazítja a kompozíciót, mégis van egyfajta dokumentarista funkciója: arról tudósít, hogy a lágerlét testi tapasztalatai hogyan érvénytelenítik a bármiféle kulturális kontextualizálás igényét. Amint maga a szöveg megfogalmazza:

Híg latyak a beszéd. (…) A mondatok egymásnak ellentmondva követték egymást, a nyomorúságot böfögték föl; a szavak epéjét. (…) Magától jött ki az egész, az ember könnyített magán. (…) Ilyen lehet a pokol, a hely, ahol minden szót, minden kifejezést egyformán okádnak ki, mint a részegek.”

S ezzel el is jutottunk a szöveg egyik központi motívumához, az ürítés, a testeket és tereket elárasztó fekália megjelenítéséhez. A latrinára járás olykor az önrendelkezés minimumának megőrzését jelentheti, ha pedig késő éjszaka vagy kora hajnalban történik, akkor még talán néhány magányos másodpercet is biztosíthat. De ahogyan a test egyre jobban kiéhezik, amikor már fű, keményítő, sárból kikapart krumpli, kutyakeksz, az árok vize, egyáltalán bármi rágható és nyelhető kerül bele, akkor következik a hétrét görnyesztő hascsikarás, a visszatarthatatlan, robbanásszerű hasmenés. És ha az ember sorakozóra rohantában az Appelplatzhoz túl közel szarik, vagy ha több napos erőltetett menet után egy templomba zsúfolják be éjszakára, vagy ha napokon át ötvenedmagával egy marhavagonban utazik, akkor már SS-ként vagy kápóként lehet azon szörnyülködni, hogy ezeknek a disznóknak semmi sem szent, odafosnak a templomsarokba, egymásra löttyentik a vödör tartalmát, lerángatják egymást a kübliről. Ráadásul mocskosak és tetvesek is, állandóan undorítóan vakaróznak, és nem átallják a szemétből kikapart maradékot is befalni. Nincs bennük tartás, fegyelem, nem tudnak méltósággal szenvedni: a vak is látja, hogy alsóbbrendűek, kiirtandó férgek, paraziták.

Mert a koncentrációs tábor az a hely, ahol azért vagy, hogy meghalj, de előtte még ki kell derülnie, hogy olyan undorító lény vagy, akit erkölcsi kötelesség, munkaköri feladat kiirtani. Így válik a foglyok számára az ellenállás egyetlen formájává az életben maradás napról napra való kicsikarása. E küzdelem egyre kétségbeesettebb és egyre animálisabb megnyilvánulásai a láger isteneinek, az SS-katonáknak csak újabb anyagot szolgáltatnak a megvetésre.

Ezt az elemi szembenállást egészítik ki a kápók és az SS-csicskává lett fogoly-arisztokrácia tagjai, valamint az olykor felbukkanó német civilek megnyilvánulásai. Az SS talpnyalóivá lett foglyok tudják, hogy ők is halálra vannak ítélve, de addig is jókat akarnak enni és szadisztikusan kéjelegni látszathatalmukban, ütni-verni társaikat, besúgni, ha szereztek egy tálra való krumplit; a civilek pedig undorral vegyes kíváncsisággal próbálgatják a rabok testi-lelki megalázásának szakmai fogásait, az arcukba nevetéstől kezdve a közelségüktől való látványos undorodás gesztusain át az órákon át gyakorolt, egyre ügyesebb és hatásosabb fenékbe rugdosásukig. E tortúra puszta testté és fájdalommá csupaszítja a foglyokat: egy hajdani újságíró számára már nem fontos, hogy mi a neve. Amikor Antelme meg akarja látogatni egy haldokló bajtársát, többször is elmegy a priccse mellett, mert nem ismer rá az agonizáló embervázra, a levesosztás és a meghalás aktusai egyaránt arra valók, hogy az üres időt tagolják. S mindeközben Antelme arra is rádöbben, hogy amiképpen ő maga is egyre kevésbé emlékszik saját arcára, ahogyan emlékezetében felesége hangját kezdi elfedni egy láger-irodistanő néhány szavas gúnyolódásának intonációja, úgy az otthon maradottak mégoly hűséges várakozása is már nem létező személyekre vonatkozik.

A regény stilárisan és tematikailag legerősebb részei Az út és A vég, a háború végnapjai és a felszabadulás közötti senkiföldjén történnek: az előrenyomuló szövetségesek már hallható ágyúzása közepette az SS előre, majd körbe-körbe hajszolja a foglyokat. A katonák hol meggyilkolják a gyengéket, hol megfeledkeznek a kivégzésükről, hol leszakítják rangjelzéseiket és szökni készülnek, hol engedelmeskednek egy zűrzavarból előkerült felettesüknek, aki különösen patetikusan lendíti tisztelgésre a karját, s akinek parancsát csak úgy tudják teljesíteni, ha a maradék foglyot tizenhárom napon át utaztatják egy marhavagonban, kétszeri ételosztással és egy vödörrel ellátva. Antelme úgy kerül erre a Dachauba induló tehervonatra, hogy egyszer már hagyták lemaradni a menetoszloptól, de a helyi csendőrség visszatoloncolja a transzportba, amelyben az életben maradásért vívott harc már arra korlátozódik, hogy mindenki acsarkodva rugdossa a másikat, ha az a vagon padlóján, a lábak erdejében próbál fekvő helyzetbe kerülni. Az író életveszélyes állapotú, tífuszos betegként érkezik meg Dachauba, s amikor priccséről megpillantja a kórházbarakk ablaka előtt elvonuló szovjet katonasisakot, finoman megrugdossa a lábánál fekvő betegtársát:

-Felszabadulunk! Észre kell vennie, magához kell térnie. Még abban a messzeségben is, ahol most van, meg kell tudnia. Szemhéja fölemelkedik. Rögtön le is csukódik. Tagadóan megrázza a fejét.

Az Emberfaj című regény szerint a nácizmus nagy kísérlete, mely az egyetlen (biológiai) speciest felsőbb és alsóbbrendű részekre akarta szétszakítani, (szükségszerű) kudarcot vallott. E regényt (Kertész, Borowski, Seebald és társaik mellett) elolvasva viszont tudatosítanunk kell: az egyetlen, az emberi fajhoz tartozásunk tudása immár csak a lágertapasztalattal együtt állítható. Mi, emberek, én, az ember vagyok az, aki képes mindezt megtenni egy másik emberrel. Soha többé nem vagyunk, lehetünk biztonságban önmagunk felől.

Szerző: Szarka Judit
Szerző:  Robert Antelme,  Cím:  Emberfaj,  Fordító:  Szegő György,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  404 oldal,  Ár:  3499 Ft