1917
2020.01.21.

Kisebbfajta moziszenzáció, ahogy a hipermozgékony kamera kalauzol az első világháború poklában: Sam Mendes egysnittes filmje operatőri és rendezői stílusbravúr, hiányosságai ellenére kivételes moziélmény. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Nehéz újat mondani a háborúról, hiszen még a viszonylag fiatal művészetnek tekinthető filmben is annyi vetületét ragadták már meg grandiózus mivoltától pitiáner részleteiig, céltudatos hőseitől a fölöslegesen feláldozott balekokig, a nagyszabású vízióktól a testet és lelket roncsoló mindennapokig. 

Az amerikai filmiparban eléggé különleges, középutas helyet elfoglaló Sam Mendes – mint a végefőcímből megtudjuk – a nagypapa világháborús sztorijaiból kalapálta össze a háborús klisék mindegyikébe belekóstoló narratíváját, és nem is nagyon törekedett mély gondolatok megfogalmazására. Vannak itt nagy tervekhez szükséges kisemberek, a front elviselhetetlenséget súroló borzalmai, a mellékhadszíntér értelmetlen, dicstelen, ám mégis emberéletekbe kerülő csetepatéi és az embertelenségben megdicsőülő emberség nagy pillanatai. Mindez azonban lényegtelenné válik Mendes projektjének valódi esszenciája, az egysnittes háborús mozifilm megvalósításának árnyékában: Roger Deakins operatőr zseniális közreműködésével egy olyan szemrebbenés és lélegzetvétel nélküli moziélményt hoznak létre, ami minden tematikus sematikussága és forgatókönyvi esetlensége ellenére bravúr.

Azáltal, hogy a létfontosságú üzenettel a németek által taktikai okból frissen elhagyott területre küldött kiskatonák néhány órás küldetését – látszólag – vágás nélküli két snittben jeleníti meg, Mendes egy zsigerileg kísérteties filmbefogadási tapasztalatot hozott létre. Az a különleges abban, ahogy a főszereplőket követjük lövészárkokon, alagutakon, szögesdrótokon és városromokon keresztül, hogy a kamera, az akciók és a szereplők komplex koreográfiája révén egyszerre helyez a hősök szemszögébe és azon kívül. Helyenként válluk fölött leskelődve az frusztrál, hogy – videójátékhoz hasonlóan – csak annyit látunk a veszélyes környezetből, amennyit ők, máskor viszont oly módon kerüljük meg őket, vagy figyeljük testetlenül egyenletes lebegéssel törtetésüket, hogy egyértelműen elszakadva érezzük magunkat mind tőlük, mind a helyzet fizikai környezetétől. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 

A szinte beleveszésig immerzív azonosulás és a kívülálló szemlélődés közti váltogatás két következménnyel jár. Az egyik az, hogy a nézői figyelmet úgy irányítja újra és újra kissé öntetszelgő módon a kinematográfiai stílusjátékra, hogy közben folyamatosan emlékeztet annak működésére. A másik viszont talán még fontosabb: a vágás hiánya, illetve elrejtése révén megteremtődő folyamatosság legfontosabb következménye az időtartam kézzelfogható ábrázolása: az 1917 középpontjában nem a megkérdőjelezhető fontossággal bíró események és szereplők, hanem a hol ólomlábakon járó, hol túl gyorsan szaladó idő áll. Mendes nem a háború erőszakosságának vagy nélkülözéseinek borzalmát, hanem annak hosszú üresjáratokból és irtózatos feszültséggel teli pillanatokból összeálló időtapasztalatát jeleníti meg.

Illetve jelenítené, amennyiben túl tudna lépni projektje nagyszerűségének tudatán. Már a Spectre című Bond-film – amúgy szenzációs - nyitójelenete elárulta, hogy a rendező Inárritu Birdmannel szerzett babérjaira tör, illetve jóval nagyobb léptékben kívánja azt megvalósítani. A lövészárkok vizualitásának ábrázolása természetesen Kubricktól és A dicsőség ösvényeitől ered, aki ilyen technikai szélsőségek nélkül, néhány snittben képes volt azt a szűkösségében fojtogató miniuniverzumot érzékeltetni; a háború halálfélelmének zsigeri moziközelbe hozása pedig a Ryan közlegény megmentésének tradícióját folytatja – a Spielberg-filmhez amúgy az elfoglalt területre bajtársak megmentése érdekében küldött kis csapat küldetése révén tematikusan is kapcsolódik az 1917. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Sam Mendest az elmúlt években a Bond-filmek olyan polcra helyezték a hollywoodi hierarchiában, hogy saját projektjei számára is izmos költségvetéseket tud összekalapálni, aminek következtében természetszerűleg eltávolodott attól a kamaradrámaszerű, független filmes (vagy arra hajazó) világtól, amivel indult, és amivel hírnevét valamint (eddig) egyetlen Oscar díját szerezte. Az 1917 a háborúról és annak emberőrlő tapasztalatáról nem tud újat vagy újszerűen állítani, azonban a Roger Deakins operatőr segítségével megkonstruált látványvilág és moziélmény mégis kiemelkedő, emlékezetes mozgóképes alkotássá teszi – a világítólövedékek kísértetiesen mozgó fényeinél felvett éjszakai jelenet olyan, mint egy vizuális operaária. 

A filmkészítési technika digitális korban megvalósult fejlődése új szakaszba látszik lépni a mesterségesen életben tartott (Csillagok háborúja) vagy megfiatalított (Az ír) színészek animációival, és egyértelmű, hogy ez a film sem készülhetett volna el a legújabb eszközök nélkül. Most azonban egyelőre még ott tartunk, hogy ezek a filmek pusztán e technikai vívmányok felmutatásával és az abban való magamutogató gyönyörködéssel, tehát a technikai megvalósításra való rácsodálkozás kiváltásával sikert tudnak elérni. Csak remélni tudjuk, hogy a következőkben valódi filmek is születnek majd, amelyek önreflexív mivolta nem merül ki saját (technikai és szakemberi) nagyszerűségük felmutatásában.  

Szerző: Gyenge Zsolt