Clint Eastwood idén tölti be kilencvenedik életévét. A reszelős hangú és szúrós tekintetű direktor esetében azonban nem számít a kor, ugyanis egy-két évente, fiatalabb kollégáit megszégyenítő lelkesedéssel és tempóval dolgozza fel a többnyire valós eseményeken alapuló, igazságtalanul megvádolt és meghurcolt hétköznapi amerikai hősök történeteit (Titokzatos folyó, Elcserélt életek, Sully, A párizsi vonat).
Legújabb filmje annak a Richard Jewellnek a hónapokig tartó kálváriáját meséli el, aki az atlantai olimpia idején, a helyi Centennial Olimpiai Parkban dolgozott biztonsági őrként. Míg a tömeg az aktuális koncerten bulizott, kollégái közül egyedüliként, egy pad alatt hagyott táskára lett figyelmes, melyről kiderült, csőbombákat tartalmaz. A szerkezet felrobbant (rengeteg ember sérülését és egy közvetlen halálát okozva), ám Richard lélekjelenlétének és a tömeg gyors koordinálásának köszönhetően nem történt súlyosabb tragédia. A média értelemszerűen azonnal hősként ünnepelte, ám pár nappal később jött a hidegzuhany: az FBI őt gyanúsította meg a merénylet elkövetésével.
Eastwood világképe, miképpen számos korábbi filmjében is, módfelett egyszerű: vannak a jók, akik kiállnak Richard ártatlansága mellett, velük szemben a rosszak, jelen esetben az FBI, akik ennek ellenkezőjét hangoztatják és próbálják a „magányos, frusztrált fehér férfi” torz képét ráerőltetni a közvéleményre, valamint ott van az inkorrekt sajtó, melynek képviselői alig várják, hogy lecsapjanak egy jó sztorira. Szintén előző filmjeihez hasonlóan, a rendező nem foglalatoskodik a negatív karakterek árnyalt bemutatásával, ehelyett inkább főhősére összpontosít, aki jellembeli hibái (túlzott alázatosság) és furcsa szokásai (szobájában komplett fegyverarzenált rejt) ellenére rendkívül szerethető figura.
 Jelenetek a filmből |
Richard Jewell tisztelettudó, figyelmes, végtelenül szerény, az elhízott testére tett megalázó megjegyzéseket higgadtan tűrő férfi, akinek más vágya sincsen, mint hogy hivatásos rendőr lehessen. Az őt alakító Paul Walter Hauser kiválóan formálja meg a már-már bosszantóan naiv fiatalembert, akinek kifogástalan becsületessége a törvények és a szabályok minden betűjének kissé eltúlzott betartásával párosul. Szintén brillírozik szerepében a Richard ügyvédjét játszó Sam Rockwell, akinek szókimondó és igencsak szarkasztikus jellemével remek párost alkotnak. Alakításaikat látva némiképp furcsának hat, hogy helyettük a Richard édesanyját alakító Kathy Bates-t jelölték Oscar-díjra, akinek a sajtó előtt elmondott érzelmes beszédén kívül nincs különösebben emlékezetes jelenete.
A Richard Jewell balladája, pusztán témájából adódóan, kiválóan alkalmas a média bírálatára. Eastwood ezzel tisztában van, nem is mulasztja el a sajtó képviselőit, elsősorban az Atlanta Journal-Constitution újságírónőjét, Kathy Scruggsot (Olivia Wilde) gátlástalan és agresszív publicistának bemutatni, ám kritikája nem eléggé erős ahhoz, hogy nézőjére elemi erejű hatással legyen. Ennek oka, hogy a sajtó módszereit a szokványos módon szemlélteti: láthatunk tolakodó riportereket, a magánélethez való jog teljes sárba tiprását, illetőleg a főhős múltbéli csínytevéseinek vagy apróbb bűneinek felkutatását, eltorzítását és nyilvánosságra hozatalát.
 A képek forrása: MAFAB |
Éppen úgy, ahogyan Jeffrey Wigand (Russel Crowe) esetében lehetett megfigyelni A bennfentes (The Insider) című filmben. A hasonlóság nem véletlen, hiszen mindkét alkotás kiindulópontjául Marie Brenner, a Vanity Fair oknyomozó újságírójának egy-egy cikke szolgált. Eastwood vélhetően nem csak azért választotta filmje témájául Jewell történetét, mert az jól passzol az utóbbi években leforgatott műveihez, hanem mert a jóravaló biztonsági őr esetének szemléltetésével korunkról is véleményt alkothat, többek között az álhírekről, manipulációról, a privát élet tönkretételéről vagy a hatóságokkal, kiváltképpen az FBI-jal szembeni bizalmatlanságról. Mindazonáltal a film ezekkel a témákkal csak érintőlegesen foglalkozik és inkább biztonsági játékot játszik, mint hogy markánsabb véleményt formáljon róluk.
A Richard Jewell balladája ugyanakkor egyáltalán nem egy megfáradt rendező hattyúdala, hanem egy jó tempójú, a feszültséget nagyszerűen adagoló, egyes pillanataiban kifejezetten humoros, klasszikus stílusban elbeszélt erkölcsi tanmese egy hétköznapi emberről, akit éppen az a hatóság hurcol meg, amelyben feltétel nélkül hisz. Eastwood filmje azonban olyannyira főhősére összpontosít, hogy bizonyos mellékszálak kidolgozását elhanyagolja. Nem világos, hogy a szinte állandóan tévét néző anyuka miért csak sok idő elteltével szerez tudomást arról, hogy az FBI a fiát vádolja a merénylet elkövetésével, érthetetlen Kathy Scruggs filmvégi pálfordulása, és az sem derül ki, miért csak az ügyvéd, illetve az édesanya áll ki nyilvánosan Jewell mellett, miközben több tucat rendőr és biztonsági őr láthatta, miként cselekedett a robbanás előtt.
Hiányosságai ellenére bizonyosan állítható, hogy a fennsíkok egykori csavargója a kilencvenhez közel is, minden modorosságot és nehézkességet nélkülözve, kivételes magabiztossággal készíti filmjeit olyan hiteles hősökről, akikre nem csak napjainkban, de minden korban szükség lenne.