A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertje
2020.01.22.

Az Alpesi szimfónia vége felé szerepel egy érdekes utasítás: „in sanfter Extase”. Nem is írhat ilyet más, csak Richard Strauss, akinek a műveiből kiváló koncertet játszott a Rádiózenekar. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Richard Strauss korántsem mellőzött szerző, de ritkaság, hogy egész koncertet szenteljen neki egy szimfonikus együttes. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Riccardo Frizza vezényletével viszont pont így tett, s két kedvenc mellett egy ritkábban játszott mamutszimfóniát hozott a Müpába.

Riccardo Frizza
Riccardo Frizza
A Négy utolsó éneket Strauss nem ciklusként képzelte el, első előadói, Kirsten Flagstadt és Wilhelm Furtwängler viszont szerencsére igen. Az talán nem túlzás, hogy ez a mű a komponista legszebb szerelmes levele a szoprán hanghoz (felesége, Pauline is szopránénekesnő volt), énekelni nehéz, de hálás feladat. Az énekhangnak ugyanis muszáj a zenekar felett szárnyalnia, mégpedig azzal az eksztázissal, amelyet egy szakíró a cantilena szárnyalásához hasonlított. Rost Andrea éneke is szárnyalt, a mélyebb tartományokban ugyan nem a legnagyobb könnyedséggel, de végig gazdag érzelmektől fűtve. A zenekar a „Frühling” első hangjaitól az „Im Abendrot” utolsójáig gyönyörű tónussal keltette életre Strauss partitúráját. Oláh Vilmos koncertmester hegedűszólója a harmadik dalban („Beim Schlafengehen”) olyan édes és gyöngéd volt, amennyire azt a szöveg is megkívánja, a szoprán az előző percekben ugyanis a lélek halhatatlan továbbéléséről énekel az éjszakában.
 
A rózsalovag kegyetlenül bánik harminckét éves, de öregedésre ítélt Tábornagynéjával, s a záró tercett főként Octavian és Sophie számára csúcsjelenet. A nadrágszerepet Szántó Andrea, a fiatal naivát Molnár Ágnes énekelte, s a két pompás hang nyomán, az operából a zárójelenetet kiragadva is elhiszem kettejük beteljesülő románcáról, hogy kitart örökkön örökké – „für alle Zeit und Ewigkeit”. Pedig amúgy a kamasz Octavian hűségére az opera cselekményének ismeretében nem tennék egy lyukas petákot sem, de ez zenei szempontból nem is lényeges. Az viszont igen, hogy Rost Andrea Marschallin szólamában volt a legmeggyőzőbb ezen az estén, úgy is, hogy szerepét kimért színpadi tekergéssel kellett megoldania. (Na, de ha nem, akkor ki hozza be a Faninal egy mondatát beéneklő Rezsnyák Róbertet a színpadra?)

Alig ejtettem még szót az est dirigenséről, Riccardo Frizzáról. A 48 éves olasz karmester leginkább operát vezényel, állt már a Scala, a Met, a Fenice és a Paris Opera pulpitusán, s rögtön kitűnt, hogy figyelmes az énekesekkel. Ennek is volt köszönhető, hogy a Négy utolsó ének és A rózsalovag-részlet megszólaltatásakor a voce egybeolvadt a zenekari hanggal, egymást támogatta a kettő.

Rost Andrea
Rost Andrea
A műsor második részében egy ritkábban játszott opusznak jutott hely. Az Alpesi szimfóniát Strauss egy gyerekkori hegyi kirándulása ihlette, amelyen eltévedt. A pompás garmischi villájában alkotott zenemű azonban több egyszerű tájábrázoló szimfonikus költeménynél. A napfelkelte háromszoros fortéival kezdődik a kaland, és pasztorálhangulatú tehénkolompolást is hallunk, de olyan, kevésbé konkrét tételcímekkel is találkozunk, mint „Látomás” és „Elégia”. És nem csak a Zarathustra híres nyitószakaszához hasonló építkezés, hanem a zeneszerző saját jegyzetei is arra engednek következtetni, hogy Nietzsche nyomán az alkotásnak filozófiai ihletése van: „Az a szándékom, hogy »Antikrisztus«-nak fogom elnevezni az Alpesi szimfóniámat, mivel benne foglaltatik az egyén saját erőből való erkölcsi megtisztulása, a munka általi szabadulás és az örök, dicsőséges természet imádása” – írta naplójába. 

A jó koncert titka persze nem a zenetörténeti megfontolásokban rejlik, s én is csak azért foglalkoztam a fentiekkel, hogy megállapítsam: ezt a művet, amelynek programja, eszmeisége egy másik, letűnt évszázadot idéz, nem szabad ennél kisebb igénnyel játszani, mint ahogy a Rádiózenekar tette. Az együttes hangzásának alapja a kiváló vonóskar, különösen a mélyvonósok, amelyek a straussi bársonyos soundot biztosítják. A mamutzenekar hatalmas rézfúvós kart foglal magába, s méret tekintetében a zeneszerző megalomániáját lehetetlen kielégíteni (például két hárfát kér, de inkább négyet, ha lehet). Kell is a nagy hang a dübörgő vízesés- vagy a hegycsúcs-jelenethez, illetve a zarathustrai módon igéző „Jelenés”-hez. Ugyanakkor kifejezetten feltűnő, hogy a szép hangzás szempontja milyen fontos a Rádiózenekar előadásában (hallgassa meg csak Sinopoli és a drezdaiak rémisztő rezeseit, akit érdekel). Mielőtt azonban öncélúan monumentálissá válna a szimfónia, megérkezik a vihar a szélgéppel és hatalmas crescendókkal. A szimfónia végül csendesen zárul. Az Ausklang tételben az F-kürtöknek „gyengéd eksztázist” írt elő a szerző, s ez nemcsak az epés megjegyzések ismeretében tanulságos, amelyekkel a zeneszerző a rézfúvósokat illette, hanem a zene minőségét illetően is. A katarzisokra éhes, jó öreg Richard Strauss, ha már feljuttatott, le is segít a csúcsról.
Szerző: Csabai Máté