Steampunk Harry Potter. Antiklerikális Narnia. A következő Trónok harca. Alig találhatunk olyan kritikát a BBC és az HBO fantasysorozatáról, amely ne mérné más, mérföldkőnek számító fantasysorozatokhoz Az Úr sötét anyagait, pedig ha van nyilvánvaló csábereje a Philip Pullman teremtette világnak, az épp az eredeti ötleteiben rejlik. Abban például, hogy az embereknek itt lelkiállatuk van, sétáló, beszélő daimónjuk, amely afféle élő lelkiismeretként kíséri át őket az életükön. Vagy abban, hogy a legerőteljesebb varázstárgy nem valamiféle bájital vagy fegyver, hanem az aleiométer, az arany iránytű, amely, ha jól használják, választ ad minden feltett kérdésre.

 

Ez pedig már önmagában előrejelzi, hogy Az Úr sötét anyagai olyan világot állít elénk, amelyben leginkább válaszokra szomjaznak az emberek. A történetet mozgató hajtóerő a tudás megszerzésére, az univerzum titkainak kifürkészésére irányul – vagyis legalább annyira szellemi, mint fizikai az a kaland, amelyben hősünk, a vadóc, elárvult, Oxfordban bújtatott Lyra részt vesz, mire visszatalál Északon kutató, felfedező nagybátyjához. Pullman erénye, hogy a kiválasztott kiskamasz meséje meglepő tematikák felé kanyarodik, és a nosce te ipsum bölcseletétől a vallási diktatúrák vagy Isten egyáltalán nem nietzschei értelemben vett halála felé visz a történet.

Nem csoda, hogy a bestsellerré vált könyvek az ezredfordulón kitört Harry Potter-láz ürügyén megkapták a maguk nagyköltségvetésű, hollywoodi adaptációját. A 2007-es, Nicole Kidman és Daniel Craig főszereplésével készült Az arany iránytű azonban mind a kritikusok, mind a nézők szemében megbukott, és a tervezett filmtrilógiát elkaszálták. A vélemények egybecsengtek: száz percben csak felületesen lehetett összefoglalni Pullman regényét, ráadásul a film úgy vágtatott át a főbb eseményeken, hogy abból az egyházkritikát és a túlzottan borongósnak ítélt fordulatokat is kihagyta.

 

Ebből – és a könyvekből eladott 18 millió példány – szempontjából pompás ötletnek tűnt, hogy a két tévécsatorna közös sorozatot készítsen, amely nyolc órában, a világépítésnek több teret és időt hagyva adaptálja a regényeket. A tervek szerint a három könyv három évadban kerül elénk, az első kettőt már le is forgatták (hogy ne nőjön fel a forgatási szünetben a főszerepet játszó, a Loganből ismert Dafne Keen), vagyis garantált a folytatás. Ami jó hír, mert az első évad bizony elég vérszegényre sikeredett.

Miért néznénk tovább a sorozatot, ami nyolc óra alatt is csak úgy-ahogy ragadott magával? Tapasztalt sorozatnézők tudják a választ: pont azért, hogy megtérüljön az a tetemes időmennyiség, amit eddig befektettünk. És mert Az Úr sötét anyagai annak ellenére is ígéretes sorozat, hogy az adaptálást egykezűleg végző Jack Thorne nem jól írta meg az első évadot. Expozíciót expozícióra halmozott, lépten-nyomon szájba rágott, és nem tudott méltó életre kelteni számos figurát, mert folyton azt magyaráztatta velük, kik ők, mit csinálnak, és mi a helyük ebben a világban.

 

Az Úr sötét anyagai egyszerre tűnt érthetetlenül rejtélyesnek, ugyanakkor kínosan túlmagyarázottnak. Sokáig a világ alapvető működését se értette az ember – vagyis a nem-rajongó –, hogy mi is pontosan az a Por, miért számít eretnekségnek a párhuzamos univerzumok kutatása, és milyen eleve elrendelést kéne feloldania a kiválasztott gyermeknek. A sztori lassú volt és körülményes, a látványfilmekben megszokott turisztikai narratíva, miszerint el kell menni A-ból B-be, hogy megkérdezzük C-t D-ről, önkényesnek hatott. Nem a hős campbelli útját vagy a kiskamasz éréstörténetét láttuk magunk előtt, hanem az írót az asztal mögött, aki mindig valamilyen kimódolt véletlenhez nyúl, hogy egyik helyről a másikba vesse a főszereplőjét, ezzel megfosztva a mesét annak mitikus törvényszerűségétől. 

 

Pullman olyan meseregényt írt, amelyben a gyerekeket a velük egyidős hős, a beszélő állatok, a színes-szagok kalandok köthetik le, a felnőttek viszont metafizikai rejtélyekkel, orwelli diktatúrával, és a szent célért bármilyen eszközt bevető fanatikusokkal találkozhattak – mind az elnyomó, mind a szabadságharcos oldalon. Thorne úgy döntött, hogy első körben csak a gyerekfantasyt adaptálja, amelyben ártatlan lurkók győzik le a gonosz felnőtteket, és nagy, lelkesítő beszédeket mondanak ösztönös igazságérzetükkel, amikor más nem tudja, mi a helyes. A színes-szagos kalandok maradtak, elvégre ez a BBC eddigi legdrágább produkciója, de Pullmanhez ez is kevés: egyszerűen nincs pénz arra, hogy megrajzolják minden egyes szereplő lelkiállatát, ezért a képernyőn feltűnően kevés embernek van daimónja, aminek olyan, a történetet aláásó hatása is van, hogy nehezebben éljük át, milyen az, ha valakitől elválasztják a lelkiismeretét, hiszen a többségük egyébként is anélkül szaladgál a sorozatban.

Ezek után talán meglepően hangzik, de a fináléra mégis erőre kap a sorozat, a szálak összeérnek, és végre hősünk sem csak kullog az események után. A sorozat legizgalmasabb jelenete, amikor ravaszul átejti a jegesmedvék királyát, mert ebben a jelenetben Thorne ráérez a kalandfilmek nehezen elhanyagolható, itt mégis sokszor mellőzött tartozékára, miszerint a hősnek kalandos helyzetekbe kell keverednie, és azokat a csavaros eszének köszönhetően meg is kell oldania. A fináléban végre a sorozat sztárjával, a kellően ambivalensre árnyalt figurát játszó James McAvoy-jal is többször találkozunk, aki tökéletes kettőst alkot a militáns szépséggel, Mrs. Coulterrel (a sorozat egyetlen kimagasló színészi alakítását nyújtó Ruth Wilson).

Az összképhez azt is illik hozzárajzolni, hogy Pullman is a második regénytől engedi el igazán a fantáziáját és ragad el az összetettebb kérdésfeltevések világába, így a magasabb fokozatra kapcsoló lezárást látva abban reménykedhetünk, hogy a folytatás már tényleg megéri a pénzét. A felpörgetett tempó, a mozifilmmel ellentétben bevállalt, sötét fordulatok, és a mitológia kibontása azt ígéri, hogy a második évad végre mindenkivel megérteti, miért hódította meg Pullman trilógiája a világot – és miért lehet ez a tudásvágyat a mindenféle diktatúrával szemben őrző, a csodákat a szervezett egyház hatókörén kívül is meglátó sorozat ma is különösen aktuális.