Az osztrák Studio Dan egy olyan kortárszenei konglomerátum, amelybe, ha nem is minden, de szinte bármi belefér, jellemzően a műfajok perifériájáról, vagy azok – nem kevésbé izgató – alsó fertályairól összeszedett elemeket házasítva, a végeredmény pedig nem kell, hogy organikus legyen, a cél inkább egyfajta csinos katasztrófa létrehozása, amit nem szükséges komolyan venni. Átjáró a kockázat irányába – ez volt az este tételmondata, egyben Vinko Globokar, a koncerten másodikként elhangzó, a zenekar számára komponált darabjának a címe, ez a kockázat azonban inkább az előadók, mint a közönség számára volt valódi.

 

Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál legfontosabb célja az ún. Újzene meg- és átláthatóvá tétele, ehhez idén is tartozik egy speciális tematika, ami a Studio Dan koncertjén inkább csak érintőlegesen jelent meg, de a fesztivál repertoárja egyébként is van annyira széttartó, hogy néhány esemény csak áttételesen illeszkedjen a konkrét koncepcióba. A női és férfi szerepeket, egyáltalán a nők és a férfiak zenebeli reprezentáltságát vizsgáló tematika – melyhez MusicaFemina címmel egy kétnapos szimpózium is tartozott – leginkább a koncert műsorának összeállításában jelent meg. Az első két darab zeneszerzője férfi (Anthony Braxton, Vinko Globokar) volt, a második részben elhangzott két darab szerzője pedig nő (Maja Osojnik, Oxana Melchuk), itt ráadásul a generációváltás is megjelent, mivel Braxton és Globokar a huszadik század első felében születtek, Osojnik és Melchuk pedig jóval később, a hetvenes években. 

 

Az esten elhangzott négy darab konceptuálisan egyszerűen közös platformra hozható volt, ugyanakkor mindegyik zavarba ejtően sokféle forrásból táplálkozó, kontrasztos mozaikként szólalt meg, de minden esetben sajátos karakterrel. A koncert előtt és a darabok között Gryllus Samu, a fesztivál kurátora beszélt a szerzőkről és az elhangzott zenéről, időnként bevonva a közönséget is – az interaktivitás különböző módokon, de egyébként is a fesztivál fontos része. 

 

A koncertet az AACM irányából messzire elszármazó Anthony Braxton darabja (Composition Nr. 228) nyitotta. Braxton kompozíciója az ún. language music rendszerén alapult, amely különböző kijáratokat jelöl meg a zenében az előadók számára, amiken keresztül, átevickélve a kockázaton, légüres térbe juthatnak a zenét végig meghatározó uniszónóból. A kompozíció mozgása egyszerre volt érdekesen tekergőző, ugyanakkor mulatságosan is tudott billegni bizonyos pontokon. Vinko Globokar szerzeménye, a Studio Dan zenészeire komponált Pasaggio Verso Il Rischio elsőre mintha Frank Zappa mindenfelé szétszórt hangjait próbálta volna összeterelni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, és ennek a saját medréből kilépni képtelen szétcsúszottságnak az érzése végig megmaradt, mintha ez lett volna a darab egyik legfontosabb szervezőelve. A másik a humor volt. Néha egy trombita fúvókája került egy szaxofonra, máskor egy harsona és egy akvárium találkozása okozott meglepetést. A zenekar nem akarta komolyan venni magát és pontosan ez adott egy olyan élt az előadásuknak, ami megkönnyítette az elsőre talán zordnak tűnő zenei anyag artikulálását. 

 

A második rész Maja Osojnik Ward című, mindössze hatperces, nagyon tömény, nagyon töredezett darabjával nyitott, amiben nemcsak a kockázat territóriumai felé vezető átjáró változtatta a helyét, hanem az átjáró helyét kijelölő zenészek is, akik instruálták a társaikat. A kompozíció így mindig más irányokból érkező benyomásoktól formálódott, a dinamikai súlypontja fizikai értelemben is változtatta a helyét. Az utolsóként érkező, öt télteles Wow and Flutter (Oxana Omelchuk) előtt Gryllus Samu egy nagyon érdekes asszociációs játékba próbálta bevonni a közönséget, ami a zenéhez hasonlóan az emlékezés furcsa természetére próbált reflektálni. Azzal együtt, hogy bizonyos szempontból ez a darab volt a leginkább eklektikus a koncerten elhangzottak közül, mégis meglepő könnyedséggel telt el, egy iszonyúan hatásos Mingus-idézettel a negyedik tételben, majd egy szalagról bejátszott Bessie Smith-töredékkel a végén. Mellesleg itt derült ki végképp, hogy Mathias Koch milyen cefetül fineszesen tud dobolni. 

 

Az alapvetően klasszikus zenei háttérrel rendelkező zenészek számára a komfortzónájuk elhagyása nagyobb kockázatot jelent, mint amennyit hajlamosak lehetünk elsőre az ilyesmi mögé gondolni, a légüres térben való tájékozódás ugyanis sokszoros terhet jelent azok számára, akiknek a színpadi lét egy szinte minden irányból determinált állapotot jelent. A Studio Dan zenészei ebből a szempontból kissé talán könnyített pályán mozognak, mégsem a túlzott magabiztosság sugárzott az arcukról, hanem a derű, amiért képesek egyben tartani a zenét. A humorukkal pedig újra és újra meg tudták lepni a közönséget.