A Studio Dan a Trafóban / Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál
2020.01.20.

A kockázat irányába vezető átjárók időnként meglepő helyekre vihetik az egyébként eleve nem gyanútlan hallgatót. RÁTOSI MILÁN KRITIKÁJA.


Az osztrák Studio Dan egy olyan kortárszenei konglomerátum, amelybe, ha nem is minden, de szinte bármi belefér, jellemzően a műfajok perifériájáról, vagy azok – nem kevésbé izgató – alsó fertályairól összeszedett elemeket házasítva, a végeredmény pedig nem kell, hogy organikus legyen, a cél inkább egyfajta csinos katasztrófa létrehozása, amit nem szükséges komolyan venni. Átjáró a kockázat irányába – ez volt az este tételmondata, egyben Vinko Globokar, a koncerten másodikként elhangzó, a zenekar számára komponált darabjának a címe, ez a kockázat azonban inkább az előadók, mint a közönség számára volt valódi.
 
Studio Dan
Studio Dan
Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál legfontosabb célja az ún. Újzene meg- és átláthatóvá tétele, ehhez idén is tartozik egy speciális tematika, ami a Studio Dan koncertjén inkább csak érintőlegesen jelent meg, de a fesztivál repertoárja egyébként is van annyira széttartó, hogy néhány esemény csak áttételesen illeszkedjen a konkrét koncepcióba. A női és férfi szerepeket, egyáltalán a nők és a férfiak zenebeli reprezentáltságát vizsgáló tematika – melyhez MusicaFemina címmel egy kétnapos szimpózium is tartozott – leginkább a koncert műsorának összeállításában jelent meg. Az első két darab zeneszerzője férfi (Anthony Braxton, Vinko Globokar) volt, a második részben elhangzott két darab szerzője pedig nő (Maja Osojnik, Oxana Melchuk), itt ráadásul a generációváltás is megjelent, mivel Braxton és Globokar a huszadik század első felében születtek, Osojnik és Melchuk pedig jóval később, a hetvenes években. 
 
Az esten elhangzott négy darab konceptuálisan egyszerűen közös platformra hozható volt, ugyanakkor mindegyik zavarba ejtően sokféle forrásból táplálkozó, kontrasztos mozaikként szólalt meg, de minden esetben sajátos karakterrel. A koncert előtt és a darabok között Gryllus Samu, a fesztivál kurátora beszélt a szerzőkről és az elhangzott zenéről, időnként bevonva a közönséget is - az interaktivitás különböző módokon, de egyébként is a fesztivál fontos része. 
 
A koncertet az AACM irányából messzire elszármazó Anthony Braxton darabja (Composition Nr. 228) nyitotta. Braxton kompozíciója az ún. language music rendszerén alapult, amely különböző kijáratokat jelöl meg a zenében az előadók számára, amiken keresztül, átevickélve a kockázaton, légüres térbe juthatnak a zenét végig meghatározó uniszónóból. A kompozíció mozgása egyszerre volt érdekesen tekergőző, ugyanakkor mulatságosan is tudott billegni bizonyos pontokon. Vinko Globokar szerzeménye, a Studio Dan zenészeire komponált Pasaggio Verso Il Rischio elsőre mintha Frank Zappa mindenfelé szétszórt hangjait próbálta volna összeterelni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, és ennek a saját medréből kilépni képtelen szétcsúszottságnak az érzése végig megmaradt, mintha ez lett volna a darab egyik legfontosabb szervezőelve. A másik a humor volt. Néha egy trombita fúvókája került egy szaxofonra, máskor egy harsona és egy akvárium találkozása okozott meglepetést. A zenekar nem akarta komolyan venni magát és pontosan ez adott egy olyan élt az előadásuknak, ami megkönnyítette az elsőre talán zordnak tűnő zenei anyag artikulálását. 
 
Vinko Globokar
Vinko Globokar
A második rész Maja Osojnik Ward című, mindössze hatperces, nagyon tömény, nagyon töredezett darabjával nyitott, amiben nemcsak a kockázat territóriumai felé vezető átjáró változtatta a helyét, hanem az átjáró helyét kijelölő zenészek is, akik instruálták a társaikat. A kompozíció így mindig más irányokból érkező benyomásoktól formálódott, a dinamikai súlypontja fizikai értelemben is változtatta a helyét. Az utolsóként érkező, öt télteles Wow and Flutter (Oxana Omelchuk) előtt Gryllus Samu egy nagyon érdekes asszociációs játékba próbálta bevonni a közönséget, ami a zenéhez hasonlóan az emlékezés furcsa természetére próbált reflektálni. Azzal együtt, hogy bizonyos szempontból ez a darab volt a leginkább eklektikus a koncerten elhangzottak közül, mégis meglepő könnyedséggel telt el, egy iszonyúan hatásos Mingus-idézettel a negyedik tételben, majd egy szalagról bejátszott Bessie Smith-töredékkel a végén. Mellesleg itt derült ki végképp, hogy Mathias Koch milyen cefetül fineszesen tud dobolni. 
 
Az alapvetően klasszikus zenei háttérrel rendelkező zenészek számára a komfortzónájuk elhagyása nagyobb kockázatot jelent, mint amennyit hajlamosak lehetünk elsőre az ilyesmi mögé gondolni, a légüres térben való tájékozódás ugyanis sokszoros terhet jelent azok számára, akiknek a színpadi lét egy szinte minden irányból determinált állapotot jelent. A Studio Dan zenészei ebből a szempontból kissé talán könnyített pályán mozognak, mégsem a túlzott magabiztosság sugárzott az arcukról, hanem a derű, amiért képesek egyben tartani a zenét. A humorukkal pedig újra és újra meg tudták lepni a közönséget. 
Helyszín:  Trafó,  Időpont:  2020. január 11.