A tavalyi év egyértelműen a Netflix legfontosabb esztendeje volt 2016 után. Akkor vált a streamingszolgáltató elérhetővé az egész világon, tavaly viszont (vagy inkább idén) már nem csupán formailag, hanem tartalom szempontjából is globális és megkerülhetetlen szereplővé lépett elő. A legtöbb Oscar-jelöléssel (és Golden Globe-bal) fordultak rá az új évre, és ez még akkor is jelentős fegyvertény, ha díjak tekintetében még jól érzékelhető ellenszelet kapnak: sokan vannak a hagyományos filmes terepen, akik meg akarják mutatni az új szereplőnek, hogy nem mind arany, ami fénylik. Ettől függetlenül ki gondolta volna, hogy idén két netflixes produkció is ott lesz a Legjobb filmek kategóriájában, ráadásul nem is a futottak még között? De nem csupán a klasszikus, nagy ívű eposzban vagy a drámában (Az ír és a Házassági történet) törtek előre, hanem Michael Bay részvételével az akciófilmek területén is bejelentették az igényüket egy saját franchise-ra (Hatan az alvilágból), hogy tényleg minden területen versenyre keljenek a nagy stúdiókkal.
Ilyen előzmények után a megszokottnál is nagyobb érdeklődés irányult arra, hogy vajon mivel kezdi az idei évet a Netflix? Ugyanolyan erősen kezd, mint ahogy az előzőt befejezte, vagy ebben is idomul a filmes terep hagyományos szereplőihez, amelyeknek nem a január a legerősebb hónapjuk? Nos, A kegyvesztett-tel meg is érkezett a válasz. A kétórás thriller (a nyolcvanas években ezeket nevezték bűnügyi filmeknek) egyszerre próbál tárgyalótermi drámaként és fordulatos krimiként is megfelelni, miközben formailag a blaxploitation tradícióját viszi tovább. Azért csak külsőségekben lesz „fekete film”, mert bár egy-két mellékszerepet nem számítva csak színesbőrűek játszanak benne, ugyanakkor egy pillanatig sem koncentrál „fekete” témákra, igazából fehérek, latinók vagy ázsiaiak is alakíthatnák a szerepeket. Univerzális történet hát A kegyvesztett, mondhatnánk némi kínnal, mert bizony nehezebb dicsérni, mint bírálni a színész-rendező Tyler Perry alkotását. Az összes hibája mellett mégis a cselekmény az egyetlen valamirevaló pozitívum, ám talán az is inkább forgatókönyvként csillogtathatta meg igazán az erényeit.
Grace (Crystal Fox) a börtönben várja, hogy elnyerje méltó büntetését, mert hidegvérrel megölte második férjét. Az ügy látszólag egyszerű, így Jasmine-nak (Bresha Webb), a kirendelt védőnek nincs is más dolga, mint az, hogy minél jobb alkut kössön az ügyészséggel, elkerülve a tárgyalást, a hosszas jogi procedúrát. Csakhogy számára egyre egyértelműbbé válik, hogy Grace nem csupán ártatlan, hanem ő az áldozat az egyre kuszább és szövevényesebb történetben, így végül nagy levegőt vesz, és életében először bíróságon próbálja meg kiharcolni az igazságot.
Már ebből is kiderül, hogy A kegyvesztett nem a történet eredetisége miatt lehetne érdekes, sokkal inkább a kidolgozott részletek vagy a színészek miatt, akik élettel töltik meg a fordulatokat. Nem Tyler Perry lett volna az első, aki képes új ruhába öltöztetni egy közhelyekkel teli mozit, csakhogy neki esze ágában sem volt új lehetőségeket keresni, sokkal inkább a nosztalgia vezette. Az már persze más kérdés, hogy vajon az alacsony költségvetés vagy a nyolcvanas évekbeli tévéfilmek iránti rajongása miatt lett-e A kegyvesztett olyan, amilyen: fénytelen relikvia.
 Crystal Fox és Bresha Webb |
Hajlamosak vagyunk az elsőre tippelni. A máskor oly bőkezű Netflix jól láthatóan most nem törekedett arra, hogy legalább egy jobb nevet megnyerjenek a produkcióhoz, így a filmben hemzsegnek a tévészerepekből kitörni képtelen színészek. És nem kell sok ahhoz, hogy azt is megértsük, miért. Egyszerűen azért, mert alig van egy-egy átütő pillanatuk. Csak annyit tudnak, amennyit a Dallas-esztétika még a hetvenes, nyolcvanas években csúcsra járatott. Szinte minden – a beállítások, a kissé tompa, mesterséges fények, a kameramozgás, a körülményesség (ezért is nyúlik kétórásra a film), a túljátszott drámaiság – a futószalagot idézi, egy már rég futó sorozat százvalahányadik epizódját, és nem a mozifilm egyszeriségét. S bár mindenki megpróbálja a maximumot hozni, senki nem képes túllépni az árnyékát, az igyekezetből erőlködés lesz, a nekibuzdulásból paródia.
Mindez leginkább a meggyilkolt férjet, a Shane-t alakító Mehcad Brooks játékában érhető tetten. Ő az, akinek minden jelenet kész kín, hiszen olyan mesterkélt, olyan élettelen, mintha Eddie Murphy ezredik klónja lenne, de már szemernyi tehetség nélkül. Grace és Shane megismerkedése, a nem várt, fellobbanó szerelem A kegyvesztett legkínosabb fél órája, még akkor is, ha a végső fordulat felől nézve némileg érthető a mesterkéltség és a giccs (más kérdés, hogy nem kell Sherlocknak lenni ahhoz, hogy ezt már ne következtesse ki a néző).
Tyler, aki eddig rendezőként leginkább a vígjátékok terepén mozgott, bár képes eltávolodni a komédia zsánerétől, igazi feszültséget csak helyenként tud teremteni, és azt sem átütő intenzitással. Talán csak annyit írhatunk a javára, hogy Jasmine főnökeként az ő alakítása az egyetlen, amely nem fülsértően hamis, hanem csupán megnyugtatóan középszerű.
A Netflix új filmjét így igazából azoknak tudjuk jó szívvel ajánlani, akik ma is sóvárgással gondolnak a Derrick jellegű sorozatokra, a békés és nyugodt tempóra, a sima vonalvezetésre, amikor volt idő átgondolni, hogy Müllerné biztos nem mondott igazat, amikor Hansra akarta kenni a gyilkosságot. És még arra is volt időnk, hogy a nyomozás közben kilépjünk egy szendvicsért a konyhába. Amikor még semmilyen vizuális trükk, rendezői fogás nem rontotta el a szórakozásunkat. De talán a sors keze is benne van a dologban. Hasonló címmel ugyanis (A Fall from Grace) már évek óta várjuk David Lynch lányának filmjét, és a hosszú vajúdás semmi jóra nem enged következtetni. Könnyen lehet, hogy végül ezzel a szerény árnyjátékkal kell majd beérnünk.
A film adatlapja a mafab honlapján, itt érhető el.