„Farkas István a legfontosabb magyarok egyike századunkban. A két világháború közötti festészetünkben ott a helye Derkovits, Nagy István, Egry és Vajda Lajos mellett.” Ha ezt Váli Dezső állítja, nincs okunk kételkedni. A Magyar Nemzeti Galériában most kiállított 170 kép alkalmat ad rá, hogy ki-ki személyesen is véleményt formáljon. A kurátori törekvés egyételmű: a franciaországi működése idején európai mércével mérve is sikeres Farkast – akit később körülményei elfordítottak attól, hogy teljes életét a művészet gyakorlásának szentelje – a hazai szcénában méltó rangra emelni.
 Séta a víztoronynál |
Farkas István neve kortársaihoz képest talán valóban kevésbé ismert a közönség körében, ám a recenziókból úgy tűnik, a művészettörténet sem tudta beilleszteni semmiféle kánonba. Leginkább szubjektív expresszionizmusát emelik ki, illetve a képein visszaköszönő szorongató életérzést, amelyet rendre a világot megrázó kataklizma – a második világháború és a holokauszt – valamint saját tragikus sorsának előérzeteként aposztrofálnak. A mostani életműkiállítás is erre az értelmezésre erősít rá – nem csak a Pilinszky drámai verséből kölcsönzött címmel: Kihűlt világ, hanem a képeket kísérő falszövegekkel, és legfőképp a kísérő kamaratárlattal, amely Soá címmel olyan művészeknek állít megrázó emléket, akik Farkashoz hasonlóan a holokauszt áldozatai lettek. A szubjektív válogatás Ámos Imre, Basch Andor, Beck Ö. Fülöp, Farkas István, Fényes Adolf, Gelléri Andor Endre, Goldmann György, Gyopár László, Halász Gábor, Jándi Dávid, Karácsony Benő, Kemény Simon, Nádor Mihály, Kuti Sándor, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Szomory Dezső, Weiner László műveinek részleteivel, életútjuk felidézésével tiszteleg minden áldozat emléke előtt. A Petri Lukács Ádám koncepciója alapján Taraczky Dániel építész által megálmodott sötét alagútban elmosódott zenefoszlányok háttere előtt áttetsző plexi lapokon felderengő sorsok lebegő szellemalakokként emlékeztetnek a szintén Pilinszkytől kölcsönzött mottóra: „Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad.”
Farkas István képei azonban többek, mint az iszonyú tapasztalat megelőlegzett mementói. Többször is végigjártam a kiállítást, de hiába kerestem pusztán a képi látvány hatására feltámadó gyomorszorító érzést. Zsigeri iszonyat csak az utolsó teremben fogott el, ahol drámai installáció mutatja be annak dokumentumait, ahogy a tehetséges és sikeres alkotó, kora társadalmának hosszú ideig megbecsült alakja mindvégig bízott abban, hogy emberi értékei, egyáltalán, az emberség felülírja az értelmetlen ámokfutást.
 Domboldalon |
Életrajzából tudható, hogy Auschwitzba érkezve szinte azonnal a gázkamrába került. Az életének korábbi mozzanataiból is kiderülő öntörvényű makacssága nem engedte, hogy fiatalabbnak vallja magát a koránál, és ezzel megpecsételte sorsát. A mentesítő okirat, amire joggal számított, amire ígéretet kapott, csak hónapokkal a halála után született meg. A mentesség, még ha megkésett is, óhatatlanul felveti azt a gondolatot is, hogy vajon tényleg csak a „nagy” emberek kiváltsága lehetett volna az életben maradás? Abszurd és végletes erőszak közepette persze hiábavaló igazságot keresni. Éppen ezért talán nem feltétlenül szerencsés egy ízig-vérig festői vénájú képzőművész esetében olyan mértékben alárendelni a teljes életmű értelmezését az életpálya kétségkívül drámai mozzanatainak, mint ahogy azt a jelen kiállítás, de a korábbi művészettörténeti írások is teszik. Ahogy Radnóti legtragikusabb versein is átsüt a tiszta költészet gyönyörűsége, úgy Farkas képei is a színek és formák érzéki katarzisával hatnak. Pusztán a szorongás, vagy lidércnyomásos álmok festőjének titulálni érzésem szerint művészettörténeti túlzás, erre a címre számos kortársa illetve kollégája több joggal pályázhat.
 Azt mondta… |
Életének eseményei, és kortársainak tapasztalatai személyiségéről persze nyilvánvalóan sugallják ez a megközelítést. Önként harcolt az első világháborúban, holott előzőleg már sikeres festészeti tanulmányokat folytatott. A tárlat erősen hangsúlyozza zsarnoki természetű apjának befolyását életének alakulására. Édesapja, Wolfner József, a Singer és Wolfner könyvkiadó tulajdonosa volt. Hogy Farkas nyilvánvaló tehetsége ellenére mégsem futott be klasszikus képzőművészeti karriert, az éppúgy apja befolyásának tudható be, mint sikeres indulása. Festői pályájának kibontakozásában eleinte nem állt semmiféle akadály. Nagypolgári származásának és apja társadalmi és művészi kapcsolatainak köszönhetően már fiatalon Mednyánszky Lászlótól tanulhatott, majd Nagybányán Ferenczytől, később Münchenben, végül Párizsban képezhette magát. A világháború idején a fronton is rajzolt, vázlatfüzete szintén a kiállítás része. A hadifogságból hazatérve továbbra is a festői pályára készült, bár apja szerette volna, ha elhunyt bátyja helyett átveszi a kiadó irányítását. Farkas ehelyett feleségével Párizsba ment, és ott ismert és jegyzett művészként aratott megérdemelt sikert. Apja halála után azonban vita nélkül átvette a kiadóvállalat igazgatását, bár számolt vele, hogy ez a festészet rovására fog menni. Utolsó éveit Szigligeten töltötte, saját maga számára épített nyaralójában, immár újra festéssel.
Öntörvényű természete minduntalan összecsapott a társadalom és a kor kényszerítő körülményeivel. Volt három törvénytelen gyereke, három saját gyermekétől és feleségétől hamar külön költözött. Dénes Zsófia Kafkához hasonlította, bár épp ugyanő számol be róla, hogy Farkas elámult, amikor azzal szembesült, hogy képeiről a művelt kortársak felé a dermesztő magány és elidegenedettség sugárzik. A kiállítás nyitó képe, a Végzet eredeti, Farkas által adott címe szimplán a Vörös szakáll volt, az alábbi anekdota is ehhez a képhez kapcsolódik. André Salmon francia költő, akivel Farkas a Correspondences című, a tárlaton is bemutatott közös albumot készítette, az egymásba karoló pár láttán így kiáltott fel: Ez megöli, mielőtt hazaérnek?
 Vihar után. Fotók: Magyar Nemzeti Galéria |
A kortársi reflexiók, legalábbis a művészettörténeti elemzésekben idézettek mind a szorongás és a dermesztő víziók felől közelítik művészetét. Kállai Ernő „kárhozatos, lappangó végzet”-ről beszél, Benedek Marcell a fehérre festett vasszéket Farkas képén bestiálisnak látja: „Csontváz, amely karmos lábával feltépi a föld keblét”. A későbbi kritikák is mind átvették ezt a narratívát, Pataky Dénes 1970-ben, Kernács Gabriella 1980-ban, S. Nagy Katalin pedig 1994-ben jelentetett meg róla monográfiát, 2002-ben Rómában, 2005-ben a Budapesti Történeti Múzeumban nyílt műveiből gyűjteményes kiállítás, grafikáit is bemutatta a Kiscelli Múzeum (2015) és a Kecsekeméti Képtár (1994). Pedig utólag már nehezen állapítható meg, hogy a festő volt-e az, aki szorongott, vagy ő pusztán szuverén belső képeit komponálta temperával vászonra, és a kortársak vetítették a látványba saját szorongásaikat. A történelem mindenesetre őket igazolta. A 20., és most már a 21. század további története azonban annyi mindent produkált, hogy azok felől nézve Farkas képei korántsem a legdermesztőbb víziók. Ma már tény és mindennapos tapasztalat a létbe vetettség magánya, az emberi kapcsolatok durván ellentmondásos természete, mindaz, ami Farkas képein a korabeli társadalmat talán meglepte. A mai szem számára már nem szokatlan a világító palackzöld és bíbor komplementere, látott már keservesebb fákat és bestiálisabb székeket. Az életmű Párizsban, a huszas években született darabjai pedig – ha nélkülözik is a frivol könnyedséget, amely Farkas természetétől talán valóban távol állt – semmiképpen sem nyomasztóak, sokkal inkább gazdag festői világukkal ejtik rabul a tekintetet. Ami súlyos, az nem feltétlenül nyomasztó. Farkas képei súlyosak, a kereső ember tanúságtételei útja során. Elfogulatlanul nézve Farkas István festményei professzionálisan komponált képek, festői látomások, amelyek nem billennek el a képi kifejezés semmiféle véglete felé sem – ahogy például Ámos Imre sötét tónusai, Csontváry egzaltált gesztusai. Farkas festményei képi értelemben harmonikusak és tudatosan komponáltak, feszültségük festői fogások eredményeképp születik meg, ahogy Váli Dezső elemzi a Művészet hasábjain 1982 júniusában a Vihar után című, a kiállításon is látható képpel kapcsolatban. Érdemes a deske.hu-ra kattintva rákeresni, műelemző kurzusnak sem utolsó, és talán közelebb visz ahhoz, amit a művészettörténet-írás adósságként kezel: Farkas István életművének befogadásához. De mindenekelőtt a Galéria termeit járják végig, ha lehet, nem is egyszer, elfogulatlanul, és merítkezzenek meg a zöldek és lilák, pirosak és feketék kozmoszában.
A kiállítás 2020. május 1-ig látogatható.