Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő / Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza
2020.01.23.

Idillien kék a Wienerwald fölött, mögött az ég horizontja, ahova a bárányfelhők is csak a békés esztétikum miatt kellenek. Pont, mint egy mesekönyvben, a darabcímmel összhangban. És pont ez az, ami nyugtalanító. PAPP TÍMEA KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Aki sokszor látta a darab különböző színházi feldolgozásait, annak már akkor diszkomfort érzése lesz, amikor még el sem kezdődik a történet, hanem csak felmegy a függöny: ugyanis gyakorlatilag semmi nincs a Zöldy Z Gergely tervezte térben. Leghátul a már említett ég, ami csak első blikkre bájos, veszélytelen és mesekönyvszerű, a másodikra már Magritte képeinek egét idézi, a szürreálisat, a dolgokban megbúvó titkokat (más értelmezésben: az igazat) pontosan megmutató tükröt; előtte nyersnek hagyott fából fal, rajta fehér ablak, a padló is nyers faburkolat. Még csak nem is stilizáltnak érzi az ember (asszociációs lánc: Bécsi-erdő, fák), hanem üresnek. Nem kevésnek, nem is játékosnak, hanem zavaróan, sőt, zaklatóan üresnek. Hidegen, lélektelenül szépnek. A város sem sokkal jobb. A Varázskirály boltja előtti utca a neonfeliratokkal, a hűtőházakból ismerős műanyag függönnyel nem kifejezetten hívogató, a mulató – ahol a mellbimbót horogkereszttel takarják el a táncoslányok – meg kifejezetten infernális.
 
Józsa Bettina, Szalay Bence
Józsa Bettina, Szalay Bence
Akik meg ebben a nyugtalanító idillben élnek boldog-színű és -mintájú ruhákban (tervező: Szakos Kriszta), tartozzanak bárhová, rémisztően kisszerűek; es akkor még az alapvető jellemhibáikat nem is említettük. Ezek az emberek nem az elveszett gyökereikhez, a vágyott családi békébe akarnak visszatalálni, mert már a gyökereiket is elfelejtették. Itt már talaj sincs, amit el lehetne veszteni. Ami a megírás korában bizonyos szempontból disztopikusnak látszott – hogy már nem túlélési kényszerből vagy a körülményekre hivatkozva nyomjuk le a másikat, hanem a hatalmi szót elfogadjuk az élet fő szabályának –, az mára teljesen normális. Az ismerős kisemberek velejükig romlottak, ettől pitiánerré válnak, és az egyébként teljesen érthető problémáikat az empátia legcsekélyebb morzsája nélkül szemléljük. Csupa amorális figura lép elénk: az alapból felelőtlen és vállaltan önző, majd’ minden megnyilvánulásában stílustalan Alfrédtól (Szalay Bence), a felszínen simulékony, közvetlenül alatta viszont bigott, agresszióját elfojtó, szadista állat Oszkáron (Martinkovics Máté), a lelki komplexust a nők alárendelésébe és szexuális kihasználásába transzponáló, csak birtokolni, nem szeretni akaró férfin meg a manipulatív Bárónőn (Horváth Margit) át a tradíció nevében zsigerileg gonosz, szeretettől intakt nagymamáig (Pregitzer Fruzsina). A megszégyenülő Varázskirály (Horváth László Attila) és az őszintén jóindulatú Anya (Szabó Márta) képviselik ebben az ismerős tablóban a humánumot.
 
Fotók: juhász Éva
Fotók: juhász Éva
Ebben kell megtalálnia a maga útját, helyét, életét a középkorú, önálló és tehetős nőnek, aki tiszta játszmákat játszik, okos, de jó taktikusnak mégsem mondható – ez a tragédiája –, és a farkastörvényeket saját kárán tanuló fiatal lánynak, akik más-más utóhatással, de elszenvedik a férfiak kényét-kedvét. Széles Zita Valériája nem szerethető, de becsülhető, mert az álszenteskedésben nem vesz részt, és megérthető, miért kell neki szinte kényszeresen egy körülbelül bármilyen férfi. Józsa Bettina Marianne-ja nagy utat jár be. Jóhiszemű, megcsalatik, elbukik, az eleve vesztes helyzetben nem saját akaratából szabadítják meg érzelmi kötelékeitől, a társadalom kiveti, de még mindig élteti a hit-remény-szeretet hármassága. A felmagasztosulás azonban itt lehetetlen. 
 
Nem akarunk, nem akarhatunk ezzel a riasztó érzelmi nihillel szembesülni. Miközben Fehér Balázs Benő nyíregyházi rendezése (Bíró Bence dramaturgi segédletével) kőkeményen ezzel szembesít, ráadásul úgy, hogy az epizodikus szerkezet ellenére mégis egyben tartja a történetet. Ebben sokat számít, hogy lecsupaszítja az egyes figurákat – ha tetszik: mindenkiben megtalálja a taszítóan emberit –, így jószerével mindenki a maga plakátszerűségében áll előttünk. Segít továbbá Józsa Tamás atmoszférateremtő, a torz esztétikájára építő zenéje, hogy a melodrámát fölülírja Ödön von Horváth – Parti Nagy Lajos által közvetített – szarkasztikus humora.
 
Ez a bizarr dioráma nem múltbeli panoptikum, ez a bécsi erdő nem a történelem forgószínpadára épült. Akiket látunk, nagyon is mai kispolgárok, akik között még csak nem is a horogkereszt mintás pulóverű Erich (Fehér András) a legijesztőbb. Rajta legalább látjuk, hányadán állunk.
 
Az előadás adatlapja a Móricz Zsigmond Színház honlapján itt található. 
Szerző: Papp Tímea