A fecsegő potyautas 82.
2020.01.17.

Csak másnap hallottuk, hogy a Brandenburgi kapunál lezárták éjfélre a teret, annyi volt a turista. Se ki, se be. Nem használtam jelzőket, már hogy milyen is a turista. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Berlint is ellepték, égen a csillag. Aztán pedig mi magunk is azok voltunk, ilyen ide-odalépegető, fotózgató, tátott szájjal bámuló véglények, viszont aki egyszer is lebandukol - át a cúgos Alexen - Pankowból Neuköllnbe, és persze az esti fölhozatalban teszi, az értékelheti egy város csodás változékonyságát és sokszínűségét, hogy lesz a tompa és komor szocreál építészeti megnyilvánulásból egy sarki befordulás alatt egyszeriben olyan fűszagú, kebabbal elaknásított, türk, lengyel, orosz és arab szavakkal földúsított hely, hová Lázár Jancsi barátom is csak ultrafitt vadász fölszerelésben, seregélyűző pakkal az értékes hátán merne bemerészkedni.


Berlinbe jönni mindig, bármikor érdemes. Nem fogod föltétlenül tudni, mi lesz az aktuális apropó, csak azt tudod, hogy érdemes. Mondom máris a kiemelt célpontot. Hamburger Bahnhof. Ez az aktuális objektum, ide rendszeresen eljövök, és valahogy mindig esik a kurva eső, itt megtekinthetők nagy, állandó Beuys-, Anselm Kiefer-objektek – mintha Pilinszky írna verset ötméter nagy, rozsdás töltőtollal -, de még Twombly képek is láthatók a művész kevésbé fölkavaró firkálós korszakából, meg néhány nemzetközi pop art, meg Kentridge rövidfilm, hülyéskedések éppen.  A Hamburger Bahnhof általában a minimalizmus megnyilatkozásait preferálja. Mondom, a minimalizmusnak van gigászi erőfeszítése is, Beuys például meg Kiefer, ők tényleg ilyenek. A sors minimalista. A bennünk lakó, folyton éhes szörny is az. Mi magunk is, mint emberi lények, minimális teremtmények vagyunk. Rettenetes, sokszínű fájdalmaink, csalódásaink, hiábavaló reménykedéseink minimális megnyilvánulások. Ne sírj, Zolika, te is azt a minimálisra zárt, ócska rendszert szolgálod, ami dilettánsokhoz, romlott antiszemitákhoz tereli a gyerekeket, és előhívja majd az efféle könnyeket. Tessék, zsebkendő, fújjál, aztán már nem akarok rólad hallani, balra a lépcső, lefelé, arra menj.  A minimális erkölcsi kiállás nem ünnepi alkalom. Hölgyek és urak, inkább beszéljetek Zoltán Gáborról, erről a fontos íróról, ha már!

Csak arra hívom föl a nagyérdemű szíves figyelmét még közbevetőleg, hogy a Pariser Platzon áll a német Akadémia, itt volt egy ideig elnök Konrád György, és ebben az épületben Helga Paris kiállítás volt a mi időnkben, sajnos azóta bezárt, fotókat láttunk ott, sok, nagyon sok portrét, az emberi arc tényleg megunhatatlan, mondok egy példát, hogy vonultak föl, hogy mutatták magukat az orosz, háborús veteránok Moszkvában és New Yorkban, és a múlt század hetvenes éveiben.   

Most pedig igyekszem beszámolni egy olyan műalkotásról, melyet itt Berlinben láthattam, és köszönöm, itt Berlinben rémültem meg, lettem alapjaimban tőle megrázva, rázkódtatva, jött a katarzis, mint nagymama az óriás, pisis dunyhával, te, figyelj Ernő, most akkor jól szétba…k, kifacsarom a lelked, térdre. Meg is tette, köszönöm.


Hamburger Bahnhof. Mellette épült föl az elmúlt években, ebben a vegetáló, válságtól gyötört Berlinben az új, központi főpályaudvar, nagy volt az erőfeszítés, komoly volt a kihívás, a fenébe, tényleg majdnem olyan lett a németek új állomása, mint a mi Nyugatink. De tényleg. Ha mondjuk a Nyugatit vagy a Keletit, mindegy, Felcsútra költöztetnék, egy év alatt gyémánt fülbevalóban jegykezelnének a Givenchy illatú vasutaslányok… de nem. Abbahagyom most már ezt.

Van az egykori berlini pályaudvarnak egy fölső szintje, ahol minden évben négy fiatalabb művész művét díjazzák és kiállítják. Ezek nem úgynevezett szokványos művészeti kiállítások, mert vetítenek, tárgyakat tesznek ki, installációkat, kollázsokat lehet látni, vagy. Én most egy német kislányról szeretnék beszélni, aki Hollandiában bujkált hetveniksz éve. És míg bujkált, naplót írt, vezetett. De észrevette a szomszéd, jelentett. És a kislányt szépen visszavitték Németországba, és ott ügyesen meg is halt, tífusz, végülis, azt hiszem. A történet világismert.

A Hamburger Bahnhof emeletén van egy fehér, hófehér tér. Egy szoba, benne egy íróasztalka, azon mindenféle tárgyak, az asztal mellett kislány ül, mintha igazi lenne – Ron Mueck készített ilyen depressziós, élethű lényeket -, ez itt most, ez a lány Anna Frank. Fölpillant, tkp. vidám tekintettel. Pedig hófehér tér a bujkálás, a félelem, a rejtőzés tere. Hiszen ott írt a kis német-zsidó lány, a hátsó, elszeparált traktusban, ahová aztán betörtek a németek, és vitték őt is, nem csak a szülőket. A néző nem csak ezt látja, hanem van a térelső felében két föllógatott képernyő, mely mindenféle szögből, helyzetből mutatja ezt a kislányt. Kukkolás. Megfigyelés. Egy óriási objektum kamerázza a gyermeket, ezt az objektumot már csak a képernyőkön látjuk. Az objektum – a kamera minden mozdulata iszonyatos, brutális hangeffekttel jár. Mint amikor száz szerelvény mozdul Bergen-Belsen felé egy kisállomásról. Nils Petter Molvaer dobosa ütni kezd egy elhagyott cementgyárat. Lenyűgöző, félelmetes, csak annyit mondok, hogy még Bodor Ádám is megrendült, amikor látta, pedig ő nem olyan sírós, mint Zolika.

Ja igen, a műalkotásért egy ilyen izé… egy migráns felel.

Simon Fujiwara a neve, ha ott jártok, nézzétek meg.

És sírhattok is.