Dés–Nemes–Böhm–Korcsmáros–Horváth: Valahol Európában / Szegedi Nemzeti Színház
2020.01.29.

A Valahol Európában Szegeden, Szőcs Artur rendezésében nem egyszerűen egy múltbeli példára építő pacifista kiáltvány. Az előadás dühösen igyekszik felrázni a nézőt, élesen fogalmazza meg és mutatja fel könyörtelenül, hova vezet az apátiába süllyedt, morálvesztett világ. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Bármerre néz az ember ezen a színpadon, bárhová fülel, másként szorul ma össze a gyomor. 

Már az első taktusoknál az az ember érzése, hogy másképp hangzik Dés László jól ismert zenéje. (Észrevették már, hogy Dés musicaljei mind az összetartozásról és a humánumról szólnak? Bevallom, nekem ez most esett le.) Élesebben, karcosabban szól, a darabkezdő szirénával egyneműbb, a puhaság, a nyugalom, a szépség felhangjai eltűntek belőle, így sokkal inkább működik történeti hangkulisszaként és lélekállapotrajzként. 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Bodor Johanna pedig ráérzett arra, hogy ez a rendezői megközelítés egészen másféle koreográfiát igényel. A gyerekjátékosság ilyen időkben nem teljesedhet ki a mozdulatokban sem, az indítást éles megtorpanás követi, majd dacból, túlélési ösztönből folytatódnak a szekvenciák. Az állóképként kimerevített pillanatok Capa milicistájától Picasso háborúábrázolásaiig a szóban megfogalmazhatatlan borzalom ikonikus képzőművészeti referenciáit hívják elő a memóriából.

Árvai György kidőlt-bedőlt, golyólyuggatta, betonszürke és rozsdabarna díszletében sincs nyoma az ún. békebeliségnek. Ha javítóintézetnek látjuk, nem kérdés, itt ismeretlen volt a reformpedagógia. Ha kastélynak fordul a színpad, akkor meg „a világtól kényszerből elvonult muzsikus egykor szebb napokat látott, de még romosságában is romantikus művészotthona” címke nem ragasztható rá. Helyszíntől függetlenül úgy ridegek ezek a falak, hogy sosem volt köztük meleg. Van az emeleten egy félbe robbantott fürdőszoba, ahol a semmibe lógnak a szaniterek. Mintha egy már disztópiába zuhant világot vettek volna uralmuk alá azok, akiknek esze ágában sem volt a jobbítási szándék, akik egyetlen dolgot akartak csak, a korlátlan hatalmat és a saját játékszabályok mentén történő pusztítást. 

Tekinthetnénk a teret egygesztusúnak, mert alkalmas arra, hogy bármi legyen: az utcai jelenetekhez a forgás miatt titokszínházilag tudnak felkerülni a cégtáblák, nem zsúfolják tele bútorokkal és egyéb kellékkel. (Tudom, persze, a háborús pusztítást nem kell agyondíszletezni.) Épp ezért nem hiányzott, hogy a templomi kihallgatáshoz leeresszék a tüllfüggönyt, elé bekerüljön néhány díszletelem, a függönyre pedig Hans Memling Utolsó ítéletét vetítsék. Nem az apokalipszis mint téma, hanem a kép konkrétsága és az addig használt téren kívüliség teremti – bennem – a diszharmóniát.


Hiába a műszőrme galléros blézerek, az elegáns, de színükben, szabásukban nem a 2000-es évekből való kosztümök, a manapság ilyen mértékben nem hordott női kalapok, valahogy mégis ismerős mindenki, egészen a játszóruhás gyerekekig, aki Szűcs Edit ruháit viseli. Még az egyenruhások is látszólag semleges fekete kezeslábasban, felkarjukon nem horog- és nem is nyilaskeresztes szalaggal vonulnak: a piros-fekete-fehér stilizáltság hatásában sokkal erősebbé válik, mint egy korhoz kötött jel. 

A színészi játékból hiányzik mindenféle mesterkéltség. Meglepetés Rusznák András, leginkább hangjának karcossága, füstössége, s ez az adottság keményebb, „javítóintézetibb” Hosszút mutat. (A 2019/20-as évadban Medveczky Balázs és Károlyi Krisztián játssza a szerepet felváltva - a szerk.Ágoston Katalin szokás szerint meggyőző énekben, színészileg Éva szerepében. Rétfalvi Tamás Ficsúrként maga a megtestesült laza svihákság. Pálfi Zoltán mint Simon Péter az Istennel perlekedő dac, az élet és a tettek elől menekülő ember, aki a sorsdöntő pillanatban mégis az egyetemes erkölcsi mérce, és nem a pillanatnyi túlélési ösztön nevében dönt. A nevesített és csoportos szereplő gyerekek komolyan dolgoztak, nem gondolom, hogy ildomos megróni őket a ki nem énekelt hangokért, számonkérni rajtuk a színpadi jelenlét hiányát. Teljesítik a rájuk rótt, nem kis feladatot.

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház

Nem kell a szövegkönyvben semmilyen hangsúlyokat aláhúzni, nem kell direkt módon semmit aktualizálni, ilyen közegben – értve ezalatt a színpadit és a színpadon, színházon kívülit is – az 1995 óta ugyanúgy hangzó mondatok a növekvő árnyakról, a mindenkit túlélő mocsadékokról, Isten országáról és a rendről maguktól másképp érvényesülnek. (Legyünk gyorsan ünneprontók, és itt vessük közbe – és aztán ugorjunk is tovább a dicséretre –, hogy dalban. Mert ha azok szövegét szavalni kezdik, ismét csak megbizonyosodhatunk arról, hogy a dalszöveghez elég, ha egy sor jó, a versnél viszont mindnek annak kell lenni.) 

Szőcs Artur számára látszólag kulcsdal a musical slágerszáma, A zene: a nézőtérről civilben énekel a kar, a gyerekek kimennek a közönség közé – akaratlanul is felrémlik az emberben a 2011-es Dóm téri előadás, Béres Attila rendezése, s benne Szőcs Artur mint Hosszú –, a cappellára váltanak, szolmizálják, jelelnek benne. Valóban, ennél a dalnál a legerősebbek a negédbe szerencsére nem csúszó hatáselemek; pedig többször lenne rá alkalom, például a lent meghalt, az emeleten már a mennyben mosolygó angyalkaként megjelenő gyerekek esetében. 

A „Nem szabad félni!” mondat azonban mindent felülír, és nem csupán azért, mert ez a záró mondat, ami prózában is elhangzik. Az explicit jelenetek mellett apró, segítő, gondoskodó, védelmező gesztusok erősítik azt a tömegjelenetekben, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is lehet ott valaki, akire váratlanul számíthatunk. Higgyük ezt el? Muszáj.

Az előadás adatlapja a Szegedi Nemzeti Színház honlapján itt található. 

Szerző: Papp Tímea