A Teatroskop program 2011 óta működik, létrehozói a francia külügy- és kulturális minisztérium, valamint a Francia Intézet, érintett országai Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Görögország, Horvátország, Koszovó, Macedónia, Magyarország, Montenegro, Románia, Szerbia, Szlovénia és Törökország. A koordinációt és a lebonyolítást a belgrádi Francia Intézet végzi, a cél pedig nem csupán az, hogy francia művészeket – különösen a kortárs cirkuszművészet, a bábszínház vagy a street art területén alkotókat – exportáljanak a délkelet-európai régióba, hanem az is, hogy támogassák a helyszínek, fesztiválok, befogadó színházak, egyéb intézmények és szervezetek networkjét. 

Elsősorban a fiatal előadókra és a fiatal közönséget célzó produkciókra összpontosít az akcióterv, amely magában foglalja az oktatást, serkenti a mobilitást és az együttműködést. A fő fókusz a fenntarthatóság, ami egyszerre jelenti az egyes produkciók „élettartamának” megnövelését, azaz a minél több előadást, és egy jól koordinált turné esetében a fajlagos költségek csökkenését. A Teatroskop tehát elsősorban az ötletek és a tapasztalatok cseréjének, a tudás megosztásának platformja, ami többek közt azért is lehet hasznos, mert a résztvevők megismerhetik a különböző országok kulturális politikáit, irányelveit, hogy együttműködéseiket ezeket figyelembe véve alakíthassák ki. Névleg. Valójában viszont egy francia előadó-művészeti exportiroda, amely erre a 13 országot magában foglaló régióra koncentrál.

A Teatroskop legutóbbi találkozójára a Trafóban került sor, negyven-ötven résztvevővel, egymásnak már ismerősökkel és teljesen ismeretlenekkel. A délelőtti meeting első körében az Isztambultól Pristináig, Zágrábtól Temesvárig, Szabadkától Szarajevóig street art fesztivált, cirkusziskolát, repertoárszínházat, bábszínházat, oktatásban működő civil szervezetet képviselők bemutatkoztak, elmondták, milyen helyszín áll rendelkezésükre, és arra is utaltak röviden, van-e megvalósításra váró, francia meghívottat érintő projekt a tarsolyukban. 

Ezt követően a belgrádi Francia Intézet a szerb fővárosban nem túl rég szolgálatot teljesítő francia képviselője felsorolt néhány potenciális produkciót, ezeket a puszta szavakból nehezen lehetett elképzelni. Szerencsére Catherine Faudry nem egyedül érkezett, és ezzel mentette a mundér becsületét: az intézet kiváló terep-, azaz régióismerettel rendelkező, vérprofi szerb munkatársa szinte mindenkinek bedobott két-három ötletet, lehetséges partnert. Hozzá hasonlóan felkészültek voltak a financiális segítségre vágyó délkelet-európaiak, akik közül többen is konkrétumokkal, az őket érdeklő francia produkciók trailereivel érkeztek, amik fogódzót kínáltak az azonos cipőben járó, hasonlóan lapos pénztárcájú kollégáknak. Konkrét adás-vételekre természetesen nem került sor, hiszen a programszervezésben nem elhanyagolható időfaktoron túl is bonyolult a mátrix: minimum két ország, három partner és háromszori előadás szükséges ahhoz, hogy utó- és részfinanszírozással három-ötezer euróval, évente maximum öt-hat projektbe beszálljon a Teatroskop. 

Parttalanul áradt a rengeteg információ. Mentőövet jelentett volna, ha papíron, még inkább: a fenntarthatóság jegyében a felhőben a belgrádiak előzetesen megosztják a résztvevők listáját, sőt akár egy előzetesen kiküldhető kérdőívet is készíthettek volna. Az okoseszközökkel jól felszerelt vendégek simán rácsatlakozhattak volna a remek sávszélességű wifit biztosító Trafó hálózatára, és nem a mínusz egyedik lépéstől indult volna a társalgás. Szerencsére a helyszínt biztosító Trafót képviselő Szabó György ezt az utólagos adatösszesítést nem egyszerűen felvetette, de még egy ék egyszerűségű excel táblát is mutatott. Ha abba még beletesznek egy-két hivatkozást és szűrőt, nincs az az isztriai rezidenciaprogram és ljubljanai fesztivál, ami ne találna egymásra. 

Ahelyett, hogy a délelőtti, kezdetleges pitchelésnek is beillő vonalat folytatták volna a találkozót kezdeményezők, délutánra egy olyan panelbeszélgetést tartogattak, ami a kortárs cirkusz transz- és interdiszciplinaritásának, fúziósságának és hibridformaságának jegyében telt. Szó se róla, érdekes téma, és ha már a Trafóban vendégeskedik Phia Ménard, teljesen jogos is. De logikailag nem következik a délelőttből.

A Catherine Faudry moderálta kerekasztal francia meghívottja, Jean-Michel Guy több könyvet, tanulmányt is írt e témában. Biztos vagyok benne, hogy azok érdekfeszítőek, sok tanulsággal bírnak – különösen a mi tájainkon, ahol ez a terület gyakorlatban és elméletben is gyerekcipőben jár –, de az olvasás közben megvan arra a lehetőségünk, hogy az ismeretlennek utánanézzünk. Szó szerint, azaz vizuális hivatkozásokat keressünk. Guy úr azonban a szavak erejében bízott. „A művészet osztályozhatatlan, mert művészet.” Az ehhez hasonló gondolatmenetek mentén előadott eszmefuttatásai finoman szólva sem ragadták magukkal a hallgatóság figyelmét. Miközben tényleg izgalmas a műfajiságot illető felvetés, vagy hogy a tradíciók részbeni újraértelmezésekor kell-e változni az elemzésre használt definícióknak, le kell-e cserélni a fogalmakat. Arra például, ha nejlonzacskókat dobálunk, használhatjuk-e a zsonglőrködünk igét, ami egészen más anyagiságú, formájú eszközökre vonatkozik eredetileg? 

Phia Ménard sajnos, nem válaszolta meg a kérdést, pedig tőle valószínűleg autentikus választ kaphattunk volna, ehelyett inkább a költészet mint olyan forradalmiságáról beszélt, meg arról, hogy Nagy József művészete és a kortárs galériákban zajló események – tisztán képzőművészetiek és más performanszok – milyen hatással voltak rá. Emellett azt is elmondta, hogy az alkotás közben kérdéseket tesz fel magának az előadás egészére vagy részleteire vonatkozóan, és a válaszokat, azaz a színpadi megoldásokat nem mindig már ismert, használt eszközökkel találja meg. (Értve ezt az elméleti és a gyakorlati síkra is.) Ez, ideális körülmények között megint csak továbbgondolásra serkent. A körülmények kevéssé ideális voltát mutatja, hogy a hallgatóságot az érdekelte, Ménard hányszor építette már fel a Maison Mère kartonpapír házát.

A beszélgetés harmadik résztvevője, Upor László utolsó megszólalóként erős hátrányból indult, de a hendikepet legyőzte. Remek pedagógiai érzékkel találta meg azokat a pontokat, amelyekhez a kortárs cirkuszt érintő szakmai-elméleti ismeretterjesztés kapcsolódhat. Ami egyébként annak ellenére sem létezik, hogy a műfaj erősen megjelenik a Trafó repertoárján; tehát ismerjük és nézzük a kortárs cirkuszt, de elemzőnek szánt írásaink a legjobb esetben is jórészt csak élménybeszámolók maradnak. Izgalmas és hasznos lenne például arról gondolkodni, hogyan lett az egyik legkonzervatívabb művészeti formából az egyik legradikálisabb és leginnovatívabb műfaj, vagy ami a legnyilvánvalóbb: a dramaturgia hogyan tolódott a különálló etűdöktől a szinte operai szerkezetig. Lehet, hogy egy ilyen panelbeszélgetés, konferencia, bármi nem sodorna a rázósabb cirkuszi mutatványok alatti izgalmi állapotba, de esküszöm, hogy felfüggeszteném a nézői hitetlenségemet.