Térey János: Lót – Szodomában kövérebb a fű / Örkény István Színház
2020.01.14.

Semmi különös nem történik ezen az estén. Úgy értem ezt, hogy normál esetben, vagyis alapjáraton ennek, ilyennek kellene-lehetne lennie a színháznak. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Persze, az eleve micsoda dolog, hogy olyanokat kell írnom, hogy ez Térey János utolsó darabja, vagy azt, hogy Kovalik Balázs tizennégy év szünet után rendezett újra az Örkény Színházban. Nem keresek se felelősöket, se bűnösöket, csupán megjegyzem, hogy ha valami, hát ez biztosan nem normális. 

Kár azon lamentálni, hogy mi lett volna ha, mégis nehezen szabadulok a kérdéstől, hogy ha a dramaturg Ari-Nagy Barbara és az irodalmi konzultáns Nádasdy Ádám helyett-mellett Térey Jánosé lett volna az utolsó szó, vajon mennyiben más a végső szövegváltozat? Nem lehetünk elégedetlenek, mert amit kapunk, az sem kevés, sőt: a Mácsai Pál felkérésére, kifejezetten az Örkény Színház számára írt alapanyag karakteres, egyértelmű irányokat kijelölő, a fókuszba állított problémát sok oldalról megközelítő szöveg. 

Megközelíti, de abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy minden esetben el is ér hozzá. Akárhogy is: az utolsó Térey-drámaszöveg (szörnyű ezt leírni) érvényes ajánlat, valódi kihívás és szelíd provokáció. Olyan hangszer, ami nem szólal meg bárki kezében. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy nem történik itt semmi különleges; hogy mindaz, ami ezen az intellektuális várakozásainkat delikát módon kényeztető estén lezajlik, sejthető és elvárható. Kovalik és színpadon látható meg láthatatlan (közülük is legelőször Antal Csaba díszlettervező) alkotótársai nagy odafigyeléssel és szakértelemmel nyúlnak az alapanyaghoz, feltétlenül figyelemre méltó, közel egységesen színvonalas előadást tető alá hozva. 

Szodomában kövérebb a fű – ez annak a tévéműsornak a címe, amibe Lótot anno hívták, tán többször is, hogy vele demonstrálják: egy bevándorló, egy „gyüttment” is megcsinálhatja a szerencséjét ebben a városban. Megmutatni az istenadta népnek, hogy Szodoma inkább ismert, mint elismert polgára tudott lenni a self-made man Lót, aki feleségével és két lányával oly sok vándorlás után itt és most megállapodni látszik végre. 

Dóra Béla, Patkós Márton, Kerekes Éva és Gálffi László az előadásban
Dóra Béla, Patkós Márton, Kerekes Éva és Gálffi László az előadásban

Hogy a szodomai kertévé részéről a témaötlet csupán a társadalmi felelősségvállalás obligát kipipálása volna, netán valóban lenyűgözi a szerkesztőket az akadályokkal teli út, amelyet Lót és hozzátartozói bejártak, nem tudni. Vagyis de: az előadás betétjében, amikor Lótnét a monitoron látjuk édelegni egy tévéstúdióban, megerősítést nyer, amit már úgyis tudunk. Hogy ti. ez a Szodoma nagyon hasonlít a mi felszínes, a világvégét kacagva váró életünkre. 

Térey itt megint remek, mármint a biblikus közel-keleti fikció és a mai ká-európai valóság összeszikráztatásában. Fel-felhangzik a kuncogás a nézőtéren egy-egy ismerős, mert bármely rendszeres újságolvasó (és az Örkény közönsége e körből kerül ki) számára könnyen azonosítható ki- és beszólásnál, lásd a CEU-t, a migránsozást, stb. Vagy a publicisztikai stíl iránt érzékenyek kedvéért: „Forradalomhoz kicsit több pofon kell.” Ez a vonal nem túl érdekes, vagyis hát persze, hogy az, de a dráma valós tétje egészen más. Ezek az elemek csak szükséges csavarok, amik biztosan erősítik a jelenünkhöz az örök(ölt) történetet. 

Az alapszituáció a következő: egy nem is olyan szép napon két jóképű, rejtélyes idegen állít be a családja körében épp vacsorához készülődő Lóthoz. Ábris bácsi, vagyis Lót nagybátyja, az Istennel hatékonyan alkudozó Ábrahám tanácsára érkezik a két angyal, hogy a pusztulás szélén álló Szodoma négy igaz emberét figyelmeztesse. A dolog innen akár elkanyarodhatna egy akciófilm szüzséje irányába, de persze Téreyt ez nem érdekli, illetve nem ez érdekli. 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Angyali társalgási dráma veszi kezdetét, ahol álláspontok, gondolatok, elképzelések ütköznek egymással, muníciót adva az efféle örömökre fogékony nézőnek ahhoz, hogy az elhangzottakat a maga helyzetére vonatkoztassa. Hogy mindez színházilag szolidan megálljon a lábán, ahhoz éppen erre az alkotócsapatra van szükség. Antal Csaba méretes konzervdobozokból épít várat: a dupla forgónak köszönhetően szeszélyes alakzatokba fordulni képes falak egyszerre választják el és kötik össze a szereplőket a labirintusszerű, változatos színekben csillogó mentális térben. Jobbról a falon Lót mesterségének címere („Aranyból csinálok bárányt, bárányból aranyat”): a falba kövült aranybárányok delejes látványosság. Az, ahogy a kígyóként tekergő falak a grandiózusnak szánt finálé előtt kiegyenesednek, áthatolhatatlan akadályt képezve a várost immár végképp elhagyó család előtt, kijózanító erejű kép. 

Lót a helyén van: ha egyszer Isten azt a feladatot szabta rá, hogy konzervgyáros legyen, hát akkor ő az lesz. Ugyanilyen bizonyossággal ismételgeti, hogy „a vendéglátás szokás és szentség”, így kényszerítve családtagjait arra, hogy a két idegennel erejükön és kedvükön felül is bánjanak jól. Gálffi László ennek a kételyek és olcsó kifogások nélküli létezésnek a megokolásában kitűnő, és éppen ezért üt szíven, amikor az őt körülvevő magaslati levegő fogytával fuldokolni kezd. Kerekes Éva Lótnéja a sok évtizedes együttlét, a közös, kérdések helyett kijelentésekben, egymás mondatainak befejezésében gondolkodó feleségként pontos. A nőnek végül látnia kell, „hogyan lobban el” minden, mi meg őt nézzük eközben: agyba, retinába ég az a pillanat, amikor és ahogyan a határozott tiltás ellenére visszanéz a bűnös városra, és örök mozdulatlanságba dermed. Mikael angyalból, aki sokáig néma megfigyelőként követi csak az eseményeket, Zsótér Sándor csinál emlékezetes figurát: kevés szavával is sokat mond, ám az antik tragédia hírvivőjeként nem evangéliumot hirdet. 

Fotók: Horváth Judit. A képek forrása: Örkény Színház
Fotók: Horváth Judit. A képek forrása: Örkény Színház

Az eseménysort elindító két angyalkolléga szerepében nem csak a megszólalásig, de az után is egymásra hasonlító Patkós Márton és Dóra Béla botránkozik, értetlenkedik és érdeklődik a különös bogarak, vagyis az emberek kis élete iránt. Benedek Mari városi jelmeztárának szép darabjai rajtuk az égszínkék nadrág és a kötött, vastag, fehér pulóver. Kicsit tán méltatlankodnak, hogy bejelentésük, miszerint angyalok ők, nem kelt se riadalmat, se extra érdeklődést személyük iránt. Kedvük szerint váltogatják látható és láthatatlan formájukat, a ki nem mondott gondolatokat is kiválóan hallják, csókjuk elenyészik a szélben. Szemre az angyalok kortársai Lót lányai, Stork Natasa és Kókai Tünde, meg az előbbi vőlegényének szerepében Borsi-Balogh Máté. Az ifjak úgy-ahogy lázadoznak, szemben állnak a szülőkkel, de a dobókörön kívülre szorulnak, nem az ő sztorijuk köti le a figyelmet. Fekete Gyula cimbalomra és négy hangra szerzett élőben előadott zenét, ez is rendben van, mint ebben az előadásban szinte minden.

Szinte, mondom, mert a szépen épülő estén rosszul eső meglepetés, hogy legkésőbb a feleség halála, a kényszerből újrakezdett vándorlás kezdete után, amikor Lót lányaival hál, az előadás jól érzékelhetően veszít erejéből. (A vérszagra gyűlő szomszédokkal való, a lányokra szóló alkudozás sem igazán jó már.) Jóindulatú nézőtársam értetlenkedésemet azzal magyarázta, miszerint az incesztus egyetemes tabuja annyira erős, hogy nézni se bírjuk, de hát nem (csak) erről van szó: színházként nem működik elég jól a jelenet. Innen nagyon nehéz visszakapaszkodni, még ha a véget szükségszerűen meg is emeli a várva várt, nagy szcenikai váltás.

Tanulság? Talán annyi, hogy aki adta, bármikor el is veheti. De a gyötrő kérdések – hogy mi az érték, hogy mi értékes, hogy van-e, lehet-e jólét nem anyagi értelemben, hogy mi a sorsa a vándorlást kényszer hatása alatt választóknak, és így tovább – köszönik, egy darabig még maradnak. 

Az előadás adatlapja az Örkény Színház honlapján itt található.