Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PAPÍRFORMA

Phia Ménard – CIE Non Nova: The Mother House/Maison Mère / Trafó
2020. jan. 13.
Valószínűleg nem is nekem kellene írni erről az estéről, hanem egy képzőművészet-kritikusnak: nincs itt előadás, nincs itt színház, nincs itt szöveg, nincs itt szerep. Vagy mégis? JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Persze, ha már így kezdi az ember, az olvasó nyugodtan élhet a gyanúperrel: ez mind-mind ott volt a Trafó színpadán január közepén két este erejéig, nagyon is, csak nyilván nem úgy, ahogy azt eddig megszoktuk és általában elvárjuk. Kellett volna egy gyors közönségteszt a végére, mindenesetre én úgy tippelem, hogy legalább annyian gyűlölték, mint ahányan rajongták Phia Ménard egyszemélyes – mijét is? 

Én az ámulók táborát erősítem: a rejtélyesen egyértelmű cím mögött rejtőző Anyaház a maga nagyon is nyilvánvaló és direkt üzenete ellenére is felkavaró, közel unikális látványosság. Ha maradt egyáltalán bennem hiányérzet, talán csak annyi, hogy az egész legvégén szívesen körbejártam volna a színpadot, hogy közelről lássam, mit okoz és mit eredményez a pusztítás.

Phia Ménard nemek, műfajok, ezáltal pedig ideológiák és esztétikák közé szorult alkotó, akinek szigorúan zsánerközi munkáiból pár éve már láttunk a Trafóban kettőt: aki ott volt, azonnal emlékezni fog, ha azt mondom, hogy a nejlonszatyros előadás(ok)ról van szó. Az Örvény és az Egy főn délutánja a cirkusz, a tánc, a tárgyszínház, az installáció, a bábszínház egyébként sem egzakt fogalmait szeszélyes szelekre bízta, hogy a helyükre pajkos és szellemes, könnyed, mégis mély tartalmakat állítson. 

Ez a megközelítés most is érvényesül, ám a lépték teljesen más. A baj is jóval nagyobb azóta: a 2017-es documenta felkérésére készült el az Immoral Tales trilógia első fejezete, az Anyaház, ez az egyszerre szelíden és eszelősen politikus állásfoglalás. A hivatásos néző bajban van kissé, miközben végtelenül könnyű a dolga: ha csupán leírom lépésről lépésre, mi történt ebben a nehezen feledhető másfél órában, a lényeggel már meg is vagyok. Ménard sem értelmez, nem fűz se kommentárt, se lap alji jegyzetet alkotásához, miközben valójában az egész mű egyetlen, papírízű tézis háromdimenzióssá alakítása. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Ezt nyugodtan értsük szó szerint: az alacsony padkával körbevett színpadon hatalmas kivágós játék fekszik előttünk. Kreatív foglalkoztató, szigorúan felnőtteknek. Ez utóbbit onnan gondolom, ahogy a színpad mélyén kihívó, mégis nyugodt pózban üldögélő szadomazo Wonder Woman hosszan méreget minket. Elképesztő a figura szerelése a ritkás, csapzott, vállig érő szőke haj alatt. Szeme vonalában, fültől fülig a szuperhősök álcafestése, de a fekete csíkkal kitakart szemű bűnözők is eszembe jutnak. Mindaz, ami rajta van, csupa bőr és szegecs: dominál a fekete, de vörös, fehér, kék vagy zöld is feltűnik a bizarr, hibrid, trash ruhakölteményen, amiben magassarkú csizma és motoroskesztyű, szakadt neccharisnya és fűző, térdvédő és kurta bőrszoknya talál társaságra. A látvány a nő és férfi közötti, de még inkább fölötti kategóriát eredményez. Némán és mozdulatlanul is magabiztosságot, erőt sugall: bárki is legyen ő, ennek az alaknak hatalma van, és attól tartok, élni fog vele.

A pillanatnyi benyomást megerősíti, amikor feláll, hogy lassú céltudatossággal körbejárja a színpadot. Mozdulataiban – ahogy még sokszor a következő bő órában – a vadat cserkésző vadász alakja is megidéződik. Mintha azt keresné, hogyan, honnan foghatna hozzá nagy munkájához, az óriási négyszög sarkainál néhány másodperccel hosszabban időz. Hátramegy, hosszú, fekete pálcát ragad, dühödten tép ki jókora darabokat a gigantikus szabásmintából, hogy a szükségtelen részeket a színpad mélyére hajítsa. Lefaragja a fölösleget, hogy aztán hozzálásson végre egyedülálló missziójához: ahhoz, hogy megépítse a házát. A mi közös házunkat, az emberiség házát. A Házat. 

Nem akarok többet belelátni a dologba, mint ami, de bevallom, engem mindenestül lenyűgöz az a gyors, hatékony, minden pillanatában célirányos mozdulatsor, ami az előadás gerincét adja. Nagyszerű dolog azt nézni, ahogyan az élettelen anyag egyszerre engedelmeskedni kezd, és a vastag kartonpapír ha nem is lélekkel, de lassan-lassan jelentéssel, értelemmel telik meg. A lehajtott éleket széles ragasztószalag-csíkokkal kapcsolja egymáshoz: hogy az üres teret bemikrofonozták, és némi fáziskéséssel, eltorzítva megismétlődik a színházterem minden zaja, talán azon a ponton válik a leghatásosabbá, amikor Ménard újabb és újabb szalagokat húz, tép, szakít. 

A cinikusok most legyintenek, hogy a perforált élekkel ellátott papír hajlítgatása és összeragasztása nem (nagy) művészet, de Ménard valódi attrakcióvá varázsolja a vállaltan banális akciót. (Új)cirkusz ez a javából, csak az észrevétlen fajtából, ami pontosan ugyanazzal a hatásmechanizmussal dolgozik, mint a trapézon lógó, életveszélyes kunsztokat produkáló artista. Visszafojtott lélegzettel drukkolunk, amikor a ragasztószalag elereszt két felületet, vagy amikor a már majdnem kész kartondobozház szinte maga alá temeti a különös lényt. Amit látunk, fizikai színház is, úgy értve, hogy a végcél elérése – már amennyiben a ház felépítését tekintjük annak – nagyon is küzdelmes, kőkemény munka. Ami bármikor zátonyra futhat: alig hiszem, hogy csak nekem jutott eszembe, hogy az egyik, úgy tíz centivel látványosan elmért, majdnem megoldhatatlan helyzetet okozó akciónál botcsinálta építészünk segítségére siessek.  

Házat, lakóhelyet építeni annyit tesz, mint megismételni a teremtés mitikus időkben lezajlott aktusát. Elhúzódó rítust látunk, aminek egyformán hangsúlyos az idő- és térbeli kiterjedése. Messze vagyunk már a kezdeti keresgéléstől: emberünk (?) precíz, gyakorlott mozdulatokkal dolgozik, pontosan tudja, mit akar és milyen úton jut el oda. Az épülő konstrukció támasztékaiként szolgáló, tüskés vagy tapadós végű karcsú pálcák hol egy ismeretlen primitív törzs életet kioltó fegyvereiként, hol egy keleti harcművész enigmatikus segédeszközeiként működnek. A téglalap alaprajzú, nyeregtetős dobozház élni kezd, az előadás (másik) főszereplője lesz: az ember és a ház között heroikus, majd’ végig kétesélyes küzdelem zajlik, de a ház végül elkészül, mert el kell készülnie. 

Fotók: Jean-Luc Beaujoult. A képek forrása: Trafó
Fotók: Jean-Luc Beaujoult. A képek forrása: Trafó

A zárt doboz belsejéből motoros fűrész zúg fel: a papírtégla oldalain katonás rendben nyílnak az újabb és újabb, párhuzamos rések. Hősünk a maga teremtette perforációk mentén kirúgja a ház oldalát, és amit eddig legfeljebb éreztünk, most bizonyossággá válik: az athéni Parthenon épült itt az elmúlt bő órában. Kész van a nagy mű, az alkotó oldalra húzódva pihen, amikor elkezd szemerkélni, majd ömleni az eső. Ahogy az építésnek, úgy a pusztulásnak is megvan a maga ideje: a tető egy darabig gyűjti a lezúduló vizet, majd szelíden beomlik, a ragasztószalag egyre több helyen ereszti el az épületet. A házat, amiből végül egy rakás füstölgő, ázott, amorf massza marad. A látvány bombasztikus, hatásvadász, teátrális, didaktikus, naná, ez mind együtt, meg ezeken túl tragikus, hipnotikus, felkavaró, megrendítő. 

Akkor most ez az európai kultúra (bölcsőjének) pusztulása? Netán a nagy, és nem éppen reményteljes változásokat épp átélő világról szóló pesszimista jóslat? Esetleg példázat arról, hogy mennyire nevetséges és szánalmas minden küzdésünk a fölöttünk álló hatalmakkal szemben? Vagy hogy ideje volna valahol máshol újrakezdeni ezt az egészet, amit jobb szó híján civilizációnak nevezünk? Akárhogy is: vár állott. És most?  

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek